Regény Georges Simenontól, amelynek főszereplője nem Maigret főfelügyelő. Gyilkosságból azonban így sincs hiány.
A belga születésű Georges Simenon (1903-1989) a francia nyelvű regényirodalom világszerte ismert alakja, elsősorban Maigret főfelügyelőnek köszönhetően. A bűnügyi regények némileg elhomályosítják az életmű más szeleteit. Simenon – saját szavaival élve – „kemény” (roman dur) regényeket is írt, amelyekkel az irodalmi körök elismerésére számított. Ebbe a sorozatba tartozik A kísértetek című regény, amely elképesztően szép borítóval jelenik meg az Agave-nél.
A sztori röviden: Léon Labbé kalapkereskedő egy francia kisváros, La Rochelle köztiszteletben álló polgára, aki a boltja ügyeinek intézése mellett súlyosan beteg, a szobájából kimozdulni nem tudó feleségét is odaadón ápolja. Egyedül szabómester szomszédja, Kachoudas sejti, hogy a külvilág szemében megbecsült polgár felelős valójában az egész várost félelemben tartó gyilkosságsorozatért, aminek eddig öt idős hölgy esett áldozatul. Labbé sejti, hogy a szabómester őt gyanúsítja, így macska-egér játék kezdődik a két szomszéd között. A gépezetbe azonban homokszem kerül, amikor a hatodik gyilkosság meghiúsul, Labbé rendezett világa pedig kezd felborulni…
Georges Simenon
A kísértetek
(részlet)
1.
December 3-án folyamatosan esett az eső. A pénztárgép melletti, sötét tölgyfa falon lógó naptár fehér lapján a hármas szám mint egy hatalmas has kerekedett ki. Húsz nap telt el azóta – akkor november 13-át írtak, s a naptáron a 3-as szám ugyanúgy gömbölyödött, mint most –, hogy a Saint-Sauver-templomhoz közel, pár lépésre a csatornától, az első idős asszonyt meggyilkolták.
Ettől a naptól kezdve megállás nélkül zuhogott.
A házak mellett elhaladva jól lehetett hallani, amint a vízfolyam az ereszcsatornákon keresztül lezúdul az utca kövezetére. Aki csak tehette, az épületek árkádjai alatt keresett menedéket. Hazaérkezvén az emberek cipőt váltottak. A ruhaneműket és a fejfedőket minden otthonban, közvetlenül a kályha mellett szárították. Ahol nem volt fűtés, sem pedig váltás ruha, ott az emberek az egész napot átnedvesedett öltözetben töltötték. Korán sötétedett, ezért számos lakásban reggeltől estig égett a villany. Délután négy órakor, szokásához híven, Labbé úr most is arra készült, hogy elindul az üzletébôl, amelynek hátsó részében polcokon sorakoztak a fából készült, különböző méretű próbafejek, s ahonnan egy csigalépcső vezetett a felső szintre.
Az idősödő férfi egy pillanatra megállt a lépcsőfordulóban. Kivett egy kulcsot a zsebéből, amellyel kinyitotta a szoba ajtaját, hogy egy kis fény szűrődhessen be a helyiségbe. Mielőtt elfordította volna a villanykapcsoló gombját, odament az ablakhoz, és széthúzta a vastag és igen poros csipkefüggönyt. Vajon miért választotta ezt a sorrendet? Valószínűleg csak megszokta, hogy előbb engedi le a redőnyt, és csak utána kapcsolja fel a villanyt.
Amikor elhúzta a függönyt, a tőle mindössze néhány méterre lévő szemközti házban megpillantotta Kachoudast, a műhelyében dolgozó szabómestert. Az utca annyira keskeny volt, hogy úgy tűnt, mintha egy házban laktak volna.
Kachoudas boltja fölött, az első emeleten található műhely ablakain nem volt függöny. A helyiség legkisebb részletei is úgy
rajzolódtak ki, akár egy rézmetszet apró motívumai: tapétára nyomtatott virágok, legyek lenyomatai az ablakon, madzagon lógó és lapos szabókréta, barna színű, falra akasztott papírsablonok. Kachoudas törökülésben ült az asztal tetején. Kezében egy ernyő nélküli lámpát tartott, ezzel világította meg a munkáját. A helyiség hátsó részében a konyhába nyíló ajtó csak félig volt nyitva, így oda nem lehetett teljesen belátni. Az esetek többségében Kachoudas asszony szintén otthon tartózkodott, legalábbis a szabó mozgó ajkairól erre lehetett következtetni. Miközben mindketten dolgoztak, a szobákon keresztül beszélgettek egymással.
A szemközti házban, az emeleten Labbé úr is társalgott. Valentin, az alkalmazottja, aki a lenti üzletrészben tett-vett, jól hallotta a hangját. Kicsivel később már láthatta is a főnökét, lefelé jövet a lépcsőn. Először a cipői tűntek elő, aztán a nadrágja, majd a kabátja, végül pedig petyhüdt arca, ami mindig komolynak tetszett, de sohasem volt szigorú. Egy olyan férfi arcvonásai voltak ezek, aki nem igényelte mások társaságát.
Mielőtt Labbé úr aznap elment volna az üzletből, gőzölős vasalóval áthúzott két kalapot, melyek közül a szürke a kerületi
elöljáróé volt. Munka közben jól hallhatta az utcán zuhogó eső kopogását. A csatornákból aláhulló víz csobogása mellett a gázkályha sípoló hangja is jól kivehető volt.
Mivel az üzletben mindig túl meleg volt, Valentin arca már kora reggel vörösen virított, délután pedig elnehezültnek érezte a fejét. A szemei úgy csillogtak, mintha lázas lett volna. Labbé úr ma sem beszélt sokkal többet, mint máskor. Órákat töltött a beosztottja társaságában anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá.
A körülöttük honoló csöndben még jobban lehetett hallani a falióra ketyegését és egy negyedóránként felhangzó kattanást. Fél és egész órakor a rendszer még megpróbált erőt gyűjteni, de egy hasztalan erőfeszítést követően hirtelen megállt. Minden bizonnyal a harangjáték szerkezete ment tönkre. Ha a szemközt lakó kis szabómester nem is láthatott be az első emeleti szobába – nappal a függönyök, este pedig a lehúzott redőny miatt –, csak egy kicsit kellett előrehajolnia ahhoz, hogy tekintetével végigpásztázhassa a kalapüzletet.
Kachoudas valószínűleg mindig leskelődött, de Labbé úr nem vette a fáradságot, hogy erről meggyőződjön. Érzékelte ugyan, hogy figyelik, emiatt azonban nem változtatott a napirendjén. Kicsit széles, meglepően fehér, ugyanakkor erős és szép kezeinek mozdulatai lassúak és kiszámítottak voltak.
Öt óra előtt öt perccel kijött az üzlete hátsó részében található műhelyéből. Leoltotta a villanyt, és a szokásos mondattal szólt Valentinhez:
– Megyek, megnézem, Madame Labbénak szüksége van-e valamire.
Ismét elindult felfelé a csigalépcsőn. Kicsivel később segédje már hallhatta a feje felett a férfi lépéseinek ropogását, és valami mormogásfélét is. Majd újra láthatta a lépcsôn lefelé jövő lábakat, s végül az egész testet is.
Labbé úr kinyitotta a konyhaajtót, s így szólt Louise-nak:
– Korán jövök vissza. Valentin majd bezárja az üzletet.
Mindennap ugyanazokat a mondatokat ismételte. A házvezetőnő válasza pedig mindig az volt:
– Rendben, uram.
Miközben belebújt fekete felöltőjébe, megismételte, amit Valentin már hallhatott:
– Maga fogja bezárni a boltot.
– Igen, uram. Jó éjszakát!
– Jó éjszakát, Valentin!
Pénzt vett ki a kasszából, utána még ácsorgott egy kicsit, s közben a szemközti ablakot figyelte. Biztos volt benne, hogy
Kachoudas, aki addig az emeleten tartózkodott, a redőnyön keresztül láthatta vállainak árnyékát, ezért most le fog szállni az asztaláról. Mit mondhat ilyenkor a feleségének? Valamit ugyanis mindig mond neki. Talán bocsánatot kér? Az asszony nyilván nem kérdez semmit, sőt még megjegyzést sem tesz. Kachoudas néhány éve, amióta saját üzletet nyitott, mindennap öt óra tájban átment a Colonnes kávéházba, hogy megigyon egy vagy két pohár fehérbort.
Labbé úr is oda járt mások társaságában, akik azonban nem elégedtek meg a fehérborral. Számukra a nap immár véget ért,
Kachoudas számára még nem. A szabómester, miután visszatért a kávézóból, családja körében megvacsorázott, majd visszaült az asztalára, és gyakran tizenegyig vagy éjfélig is dolgozott.
– Kimegyek egy kicsit levegőzni – mondhatta Kachoudas a feleségének.
Minden bizonnyal félt, hogy szem elől téveszti Labbé urat, aki ezt meg is értette. A szabómester figyelme nem rögtön az első, hanem a harmadik idős asszony meggyilkolása után fokozódott, amikor már az egész város rettegett.
A Minage utca ebben a napszakban szinte teljesen üres volt, főként, amikor zuhogott az eső. Az emberek sötétedés után nem
mertek elmenni otthonról, ennek következtében annyira kihalt volt a közterület, mint korábban soha. A kereskedők estek legelőször pánikba, ezért a lehető leggyorsabban őrjáratokat szerveztek. Ez a kezdeményezés azonban nem védhette ki Geoffroy-Lambert és Léonide Proux asszonyok halálát.
Kachoudas félénk ember volt. Labbé úr pedig gonoszkodó örömet talált abban, hogy minden egyes alkalommal azt színlelte, bevárja a másikat. Voltaképpen nem egy luciferi örömforrás volt ez? A kalapkereskedő végül kinyitotta boltjának ajtaját, miközben megszólalt a jelzőcsengettyű. Útnak indult, fejére tette cilinderszerű kalapját, amely védelmet nyújtott az eső ellen, felhajtotta felöltője gallérját, a kezét pedig zsebre dugta. Kachoudas boltjának ajtaja felett is lógott egy csengettyű. Néhány lépés megtétele után Labbé úr hallhatta a finoman csilingelő hangot.
Mint La Rochelle utcái általában, ez is tele volt árkádos homlokzatú házakkal, így azok alatt az eső nem nedvesítette be az
úttestet. Nedves és páradús alagúthoz hasonlított az egymástól nagy távolságra elhelyezkedő kocsibeállók lámpái miatt, amelyek ki-kivillantak a sötét háttérből.
Az Armes térhez érve Kachoudas a másik férfi lépteihez igazította a sajátját, de annyira tartott egy lehetséges támadástól, hogy inkább az utca közepén, az esőben haladt.
Míg az utcasarokig értek, nem találkoztak senkivel. Ezután következett az illatszerbolt, a gyógyszertár, a fehérnemű-kereskedés és annak kirakatai, végül pedig a kávéház hatalmas üvegajtaja. Jeantet, a fiatal, hosszú hajú és sovány arcú újságíró már ott ült a helyén, az ablak melletti első asztalnál. Egy csésze kávé mellett égő, piros szemekkel éppen egy cikket írt.
Labbé úr nem mosolygott, még csak rá sem nézett, csak szabójának közeledő lépéseire figyelt. Lenyomta a kilincset, és belépett a meleg kávézóba, ahol azonnal a középső asztalokhoz sietett. Megállt középen, az oszlopok között található kályha mellett, és a kártyások játékát kezdte figyelni. Addig ácsorgott ott, amíg Gabriel, a pincér el nem vitte a kabátját és a kalapját.
– Hogy vagy, Léon?
– Köszönöm, megvagyok.
Már régóta ismerték egymást a játékosok – nagy részük az iskolásévekből –, ezért nem beszélgettek túl sokat. Akiknek a
kezében éppen kártya volt, azoknak a vállát gépies mozdulattal érintették meg az újonnan érkezők. Gabriel már rutinosan fordult a vendéghez:
– A szokásosat hozhatom?
A kalapkereskedő elégedett sóhajtással ült le az egyik bridzsjátékos, Chantreau doktor mögé, akit ő Paulnak szólított. Egy pillantást vetett a játék menetére, és azonnal felmérte, hol tartanak. Ez már hosszú évek óta így zajlott, s ismétlődött minden délután ugyanabban az órában, ugyanannál az asztalnál, ugyanazokkal a játékosokkal, ugyanolyan italok, pipák és szivarok kíséretében.
Más fűtési mód nem adott volna elegendő meleget, ezért Oscar, a kávéház tulajdonosa, megtartotta a régi, hatalmas, fekete színű és csillogó kályhát, amelynél Labbé úr átvizesedett nadrágját szárította. A kis szabómester is belépett a kávézóba. Ő is azonnal a középen álló asztalokhoz ment, de közel sem azzal a határozottsággal, mint a szomszédja. Kezével tisztelettudóan intett, válasz azonban senkitől sem érkezett. Ezután leült az egyik székre.
Ő nem tartozott a csoporthoz, hiszen nem járt ugyanazokba az iskolákba, s nem katonáskodott együtt a többiekkel. Abban
az életkorban, amikor a kártyajátékosok már tegeződtek egymással, ő még valahol a Közel-Keleten, az isten háta mögött élt. Ott, ahol úgy szállították az embereket Örményországból Szmirnába, Szmirnából Szíriába és Görögországba, vagy más helyekre, mint az állatokat.
A legelején, pár évvel korábban, amikor ide került, még messzebb foglalt helyet. Miközben fehérborát iszogatta, igyekezett
figyelemmel kísérni az általa egyáltalán nem ismert játékot. Annyira összpontosított, hogy gyakran még a homlokát is összeráncolta.
Az idő múltával aztán egyre közelebb merészkedett.
Először, észrevétlenül persze, előrébb tolta a székét. Valamivel később már helyet is változtatott, sôt asztalt is cserélt, hogy a játékosok mögött ülhessen. Senki sem beszélt az idős asszonyok eseteiről, sem a rettegésről, ami a városban uralkodott. Lehet, hogy más asztalnál szóba került a téma, de ennél nem.
Laude, a tanácsos félig a kalapkereskedő felé fordult, kivette a pipát a szájából, és megkérdezte:
– Hogy van a feleséged?
– Ugyanúgy.
Már tizenöt éve, nem változtak a szokásai. Gabriel kihozta a mahagóniszínű gránátalmakoktélját, amit Labbé úr lassan, de
együltében ivott meg, miközben szeme sarkából a fiatal Jeantet-t figyelte, aki továbbra is cikke fölé hajolt, amelyet az Echo des Charentes című lapnak írt. A kávézórész és a biliárdozók termének határán lógó falióra rézzel körbevett számlapja negyed hatot mutatott. Ekkor Julien Lambert, a biztosítási ügynök, aki éppen vesztésre állt, szokásához híven odaszólt a kalapkereskedőhöz:
– Átveszed a helyemet?
– Ma este nem.
A kérdésben nem volt semmi különös, hiszen hat vagy hét játékos is előbb a kártyákat forgatta, majd hátraült a többiek mögé.
Egyedül Kachoudast nem hívta senki, igaz ő sem akart beszállni a játékba.
Az alacsony és sovány szabómester kellemetlen szagot árasztott, amivel ő maga is tisztában volt, ezért nem is ült túl közel a játékosokhoz.
Ez a szag csak rá és az övéire volt jellemző. A konyhájukban terjengő fokhagyma aromája keveredett a szövetekből
áradó gyapjúzsír szagával. A kávéházban ugyan nem beszéltek erről, s úgy tettek, mintha nem is éreztek volna semmit, az iskolában azonban a gyerekek nem voltak hajlandóak a Kachoudas lányok mellé ülni:
– Büdös vagy! A testvéred is büdös! Bűzlötök mind!
Kachoudas elszívott egy cigarettát, ami napközben ritkán fordult elő, hiszen amikor dolgozott, nem dohányozhatott, nehogy kiégesse a megrendelők ruháit. Maga sodorta a cigarettáját, amelynek a vége ezért mindig nedves volt.
December harmadikát írtak, a falióra pedig negyed hatot mutatott.
Kint már kezdett sötétedni, és változatlanul esett az eső. Labbé úr, a Minage utcai kalapkereskedő a kávézóban melegedett,
miközben figyelte, amint a doktor öt treffet mond be, amit a biztosítási ügynöknek azonban sikerült váratlanul megkontráznia. Másnap az újságból fogják megtudni, hogy ez idő alatt mit írt a fiatal Jeantet a meggyilkolt idős asszonyok eseteiről, amelyeket oly szenvedélyesen tanulmányozott, hogy még a rendőrségi nyomozás eredményességét is felülmúlta.
A főnöke, vagyis az újság fôszerkesztője, Jérôme Caillé nyugodtan bridzsezett, rá se hederítve a heves vérmérsékletű, fiatal újságíróra. Amikor belépett a kávéházba, csak gyorsan átfutotta a készülő irományt.
Chantreau doktor kijátszotta adukártyáit, és ezzel nem kis mértékben kockáztatta a lejátszás végső menetét. Ebben a pillanatban Labbé úr, anélkül, hogy megfordult volna, érzékelte, amint Kachoudas felemelkedik a székéről, felé hajol, kinyújtja a karjait, mintha csak egy tárgyat akarna felvenni a fűrészporral borított padlóról. A szabómester a kalapkereskedő nadrágján észrevett valamit. A szakmájában fontos, kitűnő látásának köszönhetően a másik nadrágjának hajtókáján egy fehér pontra lett figyelmes. Talán azt gondolta, hogy egy fehér cérnaszál az? Biztos, hogy nem rossz szándék vezérelte, hiszen nem is sejthette, hogy később bármilyen jelentősége lehetne e mostani mozdulatának.
Labbé úr sem furcsállta a helyzetet, egy kicsit meglepődött ugyan, de nyugodtan ült tovább a helyén.
– Ha megengedi.
Kachoudas, amikor hozzáért a fehér ponthoz, látta, hogy az nem egy cérnaszál, hanem egy mindössze fél centiméter nagyságú, könnyű újságpapír-darabka.
A kávézóban senki sem lett figyelmes arra, hogy mi történt.
Kachoudas a mutató- és a hüvelykujja közé fogta a papírdarabkát. Miközben testével még előrehajolt, és nem ült vissza a székére, rápillantott a papírfecnire. Nem akármilyen újságpapír volt az, hanem egy ollóval gondosan kivágott darabka, rajta egy „n” és egy „t” betűvel.
A szabómester ettől azonban már megijedt, s mozdulatlanná
dermedt, miközben Labbé úr tetőtől talpig végigmérte. Végül aztán sikerült kiegyenesednie, igaz, nem nézett rá a másik férfira, amikor átadta neki a papirost. Csak így szólt dadogva:
– Elnézését kérem.
Ahelyett, hogy eldobta volna a fecnit, visszaadta, amivel nyilvánvalóan hibát követett el, hiszen felhívta a figyelmet annak
fontosságára. Szerénységének és alázatosságának köszönhetően elkövetett egy másik hibát is azzal, hogy belekezdett egy mondatba, aminek befejezéséhez már nem volt bátorsága:
– Azt hittem…
Kachoudas előtt elhomályosult minden, egy szürke, ködszerű képben nem látott mást, csak székeket, hátakat, a fűrészporos padlót, a kályha fekete lábait, és egy mély, nyugodt hangot hallott, amint azt mondta:
– Köszönöm, Kachoudas!
A két férfi valamennyit mindig beszélt egymással. Reggelenként, nyolc órakor a kalapkereskedő és a szabómester is egyszerre nyitották ki üzletük ablaktábláit. A Kachoudas melletti hentes ilyenkor már rég dolgozott. Az utca ebben az időben még néptelen volt, csak szombatonként telt meg a környékbeli gazdálkodók kosaraival, akik zöldséget, baromfit árultak. A fennmaradó napokon a két férfit mindössze az úttest választotta el egymástól. Kachoudas mindig ugyanazzal a mondattal üdvözölte a másikat:
– Jó reggelt, Labbé úr!
Majd az időjárástól függően hozzátette:
– Szép napunk van ma, ugye?
Vagy éppen:
– Mindig csak ez az eső!
A kalapkereskedő pedig kedélyesen így válaszolt:
– Jó reggelt, Kachoudas!
Ez volt minden. Így társalkodott egymással az utca két oldalán árusító boltos.
Most azonban Labbé úr így szólt:
– Köszönöm, Kachoudas.
Ugyanazon a hangon ejtette ki ezt a mondatot, mint a többit. Lehet azonban, hogy csak majdnem ugyanazon a hangon szólalt meg. A kis szabómester netán valami szörnyű dolgot fedezett fel? Kachoudas a történések után egyszerre hajtotta fel az italát. A fogai az üvegpohárhoz koccantak. Megpróbált gyorsan és józanul gondolkodni, a kifejtett erőfeszítés következtében azonban a gondolatai teljesen összekavarodtak. Az első pillanatban eldöntötte, hogy jobbra semmiképpen sem fordíthatja az arcát.
A középső asztaloknál a fontosabb személyek ültek, vagyis a szenátor, a laptulajdonos, az orvos és a kalapkereskedő, mindannyian hatvan-hatvanöt éves emberek. A többi, főként a tőlük jobbra eső asztaloknál a fiatalabb nemzedék, a negyvenes és ötvenes éveikben járó férfiak játszottak. Az egyik ilyen asztalnál kártyázott mindennap öt és hat óra között Pigeac, a különleges ügyekkel foglalkozó felügyelő, akit az idős asszonyok haláleseteivel kapcsolatos nyomozással bíztak meg.
Kachoudas feléje semmiképp sem fordulhatott, de a fiatal újságíró irányába sem, aki még mindig folyamatosan írt, bizonyára a gyilkos valamelyik üzenetére válaszolt éppen.
Húsz nap alatt ez már a szokásává vált. Minden egyes halálesetet követően az újság egy névtelen levelet kapott, amelynek betűi, gyakran egész szavak, a L’Écho des Charentes előző számából lettek kivágva. Az újság a fiatal Jeantet kommentárjai után mindig megjelentette a leveleket is. A gyilkos, szokása szerint, minden másnap vagy harmadnap válaszolt. Az újságból kivágott betűket fehér papírlapra ragasztotta.
Az előző nap megjelent üzenet egyik mondata megrémítette a szabómestert:
„Fiatalember, maga téved! Én egyáltalán nem vagyok gyáva ember. Nem gyávaságból választom ki az áldozataimat az
idős asszonyok közül, hanem szükségszerűségből. Ha ugyanez a szükségszerűség arra kényszerítene, hogy legközelebbi áldozataimat a magas és erôs férfiak közül válasszam ki, akkor azt tenném.”
Minden ilyen hasonló, mindössze félhasábos levél több száz gondosan kivágott betûjegyet tartalmazott, s ez Jeantet-t a következő megállapításra vezette:
A gyilkos kitartó és alapos, ami feltehetően az életmódjának is köszönhető. Minden bizonnyal sok szabad idővel rendelkezik.
A szintén sok türelemmel rendelkező, tizenkilenc éves újságíró végül egy kísérletre szánta el magát. Egy harmincsoros, régi
újságokból kivágott betűkből összetákolt levelet írt. Kachoudas már nem emlékezett a szövegre, de rémisztô hatására
igen.
„Mi történik akkor, ha holnap nekem is arra támadna kedvem, hogy valakit megtámadjak?”
A kávézóban az egyik vendég apró pöfékelések közepette a pipáját szívta, s közben a játékosokat figyelte, egy másiknak piszkos cigarettavég lógott a szájából, és a semmibe meredő tekintettel ücsörgött. Labbé úr egy pillantást vetett a faliórára, ami öt óra húsz percet mutatott, így a második likőrjét is megrendelte. Pontosan fél hatkor pedig felállt a helyéről; ezt látván Gabriel azonnal hozta a férfi felöltőjét és a kalapját.
Vajon a szomszédja valóban csak ironikusan, de jóindulattal tekintett Kachoudas cselekedetére? A játékosok feje fölött füstfelhő terült szét. A kályhából meleg légáramok szálltak fel. Labbé úr talán csak arra várt, hogy sikerüljön kitalálnia a kis szabómester gondolatait.
„Ha hagyom, hogy egyedül induljon el, esetleg lesben áll majd a Minage utca egyik sarkán…”
A másik pedig így gondolkozott:
„Mi történik akkor, ha Kachoudas beszél valakivel, például a felügyelővel vagy az újságíróval? A mutatóujjával pedig rámutatna és így szólna: Ô az!”
A papírdarab eltűnt, Kachoudas pedig hiába kereste a tekintetével.
Aztán eszébe jutott, hogy Labbé úr az ujjai között egy szürkés labdacsot formált belőle. Ha a két kivágott betű a földre
is esett volna, akkor is miként bizonyítaná, hogy azok előzőleg még Labbé úr nadrágján voltak? Mindez nem lenne elegendő bizonyíték, ráadásul Labbé úr még csak nem is lett ideges, nem jött zavarba, egyszerűen csak annyit mondott:
– Köszönöm, Kachoudas!
Eközben húszezer frank forgott kockán, ami egy vagyont jelent egy olyan szabómester számára, akit csak apró kiigazításokkal bíznak meg, s akinek a legidôsebb lánya eladóként dolgozik a Prisunic Áruházban. Húszezer frankért azonban nem merne megkockáztatni egy alaptalan gyanúsítást, és felhívni magára a gyilkos figyelmét.
Labbé úr ezt is sejtette. Ő, aki november 13-a óta, azaz húsz nap alatt öt idős asszonyt gyilkolt meg, most könnyen megszabadulhat a szabómestertől is. Vajon Kachoudasnak volt-e annyi ideje, hogy mindezt végiggondolja?
A kalapkereskedő éppen csak megérintette ujja hegyével a barátai vállát, akik így búcsúztatták:
– Viszlát, Léon!
Mindenki Léonnak hívta. Külön megütögette az orvos vállát, akinek, mivel éppen a kártyalapokat osztogatta, foglalt volt mind
a két keze. A másik dünnyögve mondta:
– Jobbulást Mathilde-nak!
Úgy tűnt, a kalapkereskedő szántszándékkal maradt tovább, csak hogy döntési időt adjon Kachoudasnak. Az arca ugyanolyan volt most is, mint akkor, amikor Valentin látta őt a csigalépcsőn közeledni. Korábban kövér lehetett, majd később valószínűleg lefogyott, legalábbis petyhüdt arcának körvonalai erre utaltak. Még így is kétszer akkorra lehetett most a testtömege, mint a szabómesteré.
– A holnapi viszontlátásig! – köszönt el Labbé úr.
Az óra már több mint fél hatot mutatott, amikor a kávéház ajtaja a kalapkereskedő mögött becsukódott. Kachoudas a szomszédos székről felkapta a kabátját, s majdnem fizetés nélkül ment el. Attól tartott, hogy Labbé úr már a Minage utca sarkán jár, amikor ő még csak kilép a kávézóból. Most bármilyen csapdahelyzet lehetősége fennállt, ezért a legfontosabb az volt, hogy hazaérjen.
Labbé úr a saját ritmusában haladt, se nem lassan, se nem gyorsan.
Kachoudas most vette észre először a másik ember járásának könnyedségét, aminek a kövérek, illetve a korábban túlsúlyos emberek mozgására jellemzô hangtalanság az oka.
A kalapkereskedő a Minage utcánál jobbra fordult, Kachoudas pedig nagyjából húsz méter távolságból, gondosan az utca közepén haladva követte őt. Arra is figyelt, szükség esetén maradjon ideje arra, hogy segítségért kiáltson. Két vagy három üzlet még nyitva volt, az emeleti helyiségeikbôl kiáramló fényeket még az eső fátylán keresztül is látni lehetett.
Labbé úr a bal oldali járdán haladt, ahol a kalapüzlete is volt.
A boltja előtt azonban nem állt meg, hanem tovább folytatta az útját, csak majd valamivel késôbb fordult hátra, talán azért, hogy meggyőződjön, szomszédja követi-e még. Ez utóbbira nem volt szükség, mivel a szabómester léptei visszhangoztak a macskaköveken.
Kachoudas is hazamehetett volna, hiszen az utcán nem történt semmi különös. A mûhelye is nyitva volt, még arra is lett volna elég ideje, hogy betolja az ajtó reteszét. Az első emeleti ablakon keresztül látni lehetett az asztala fölött, közvetlenül a villanykörte mellett lógó krétadarabkát. A lányai már hazaértek az iskolából. A legidősebb, Esther valamivel hat után érkezett sietve, mivel ő is félt a gyilkostól, és sajnos egyetlen kolléganője sem lakott ebben a kerületben.
Kachoudas tehát folytatta az útját. Ő is balra fordult, akárcsak Labbé úr. Most már egy jobban kivilágított utcában haladtak tovább. Megnyugtató volt, hogy embereket lehetett látni az üzletekben, és néhány autót is, amelyek az utcán elhaladva megvilágították a víztócsákat. Közben az árkádsor véget ért, s Labbé úr érezni kezdte, amint a vállára hullnak az esôcseppek. Az utca ismét elsötétedett, s a kalapkereskedő alakja néha eltûnt, majd a kandeláberek fényköreinek ívében bukkant fel újra. Kachoudas a félelemtől reszketve, lélegzet-visszafojtva még mindig az utca közepén haladt, de képtelen volt arra, hogy visszaforduljon a boltja irányába. Ebben az órában vajon hány önkéntes járôrosztag lehetett a városban? Négy vagy talán öt, beleértve azokat a fiatalokat, akik csak a zseblámpáikkal szórakoztak. Ez a napszak volt a legrosszabb, hiszen három idôs asszonyt is délután fél hat és hét óra között gyilkoltak meg.
Egymás után haladva a két férfi elérkezett a nyugalmas múzeumi negyedhez, ahol az egyemeletes házak ablakain át láthatták, amint összegyűltek a családok, a gyerekek a leckéiket írták, az asszonyok pedig a vacsorához terítették meg az asztalt. Labbé úr egyszer csak eltûnt a sötétben, Kachoudas pedig néhány lépés megtétele után hirtelen megtorpant. Az utcát beborító sötétség miatt lehetetlen volt megállapítani, hova mehetett a szomszédja, talán az egyik kiszögellésben állt mozdulatlanul. Ha mégsem mozdulatlan, akkor viszont zajt kellett csapnia. Az is elképzelhető, hogy éppen a szabómester felé közelített, aki ettől a gondolattól teljesen lemerevedett, mintha jégbe fagyott volna. Kachoudas nem túl messziről egy zongora hangjára lett figyelmes. Az egyik ház zsalugáterei közül halvány világosság szűrődött ki. Egy kisfiúnak, netán egy kislánynak lehetett éppen zongoraórája az egyik kivilágított helyiségben. Bárki lehetett is az, mindenesetre ugyanazt a hangskálát ismételte fáradhatatlanul. Egy lélek sem járt az utcán, annak sem az egyik, sem a másik oldalán. Labbé úr változatlanul csöndben és láthatatlanul lapult valahol, Kachoudas pedig nem mert a házak felé közelíteni. A zongora elhallgatott, a csönd teljessé vált. Hirtelen, fülsüketítő zaj kíséretében a hangszer teteje a fekete és fehér billentyűzetre
csapódott. A szóban forgó ház bejárati ajtaja mögött fénycsík jelent meg. Előbb halk, majd amikor az ajtó kinyílt, úgy húszméternyi távolságból, egyre inkább erősödő emberi hangok hallatszottak, s közben az aszfaltra érkezvén az esőcseppek fénylő pontokká változtak.
– Valóban ezt akarja, Mollard kisasszony? Szerintem biztonságosabb lenne megvárni a férjemet. Tíz percen belül ide kell érnie az irodájából.
– Ó, csak úgy ötven lépést kell tennem! Menjen be, mert még megfázik! Akkor a jövő pénteki viszontlátásra!
Pénteki nap volt. A kislány vagy a kisfiú bizonyára péntekenként öt és hat óra között vesz zongoraleckéket.
– Mindenesetre nyitva hagyom az ajtót, amíg haza nem ér.
– Határozottan megtiltom! Az egész ház ki fog hűlni! Mondtam már önnek, hogy nem félek…
A hangja alapján Kachoudas az asszonyt kicsinek, vékonynak, törékenynek és kissé modorosnak képzelte el. Hallotta a
lépteit, amint lement a lépcsőn, és a járdán lefelé haladva távolodott.
A bejárati ajtó, amely még egy rövid ideig nyitva volt, végül becsukódott. A szabómester már majdnem kiáltott. Kiáltani
akart, de már túl késő volt, ráadásul fizikailag is képtelen volt rá.
A zaj nem volt hangosabb, mint amikor, mondjuk, egy fácán felreppen az erdőben. Valószínűleg a nő ruhájának suhogása volt az. Mindenki ismerte a gyilkos módszerét. Kachoudas, akarata ellenére, kezeivel átfogta a torkát. Talán el is képzelte, ahogy egy brácsa húrja tekeredik a nyaka köré, próbálta erôvel leküzdeni a mozdulatlanságát.
Bizonyos volt benne, hogy megtörtént a gyilkosság, és most azonnal menekülnie kell. Elfutni a legközelebbi rendőrőrsre, ami a Saint Yvone utcában, a piac szomszédságában volt. Azt gondolta, hogy magában beszél, mivel mozogtak az ajkai,
hang azonban nem hagyta el a torkát. Az már egy kész csoda volt, hogy egyáltalán járni tudott, de futni még nem mert. Sőt, talán jobb lenne, ha nem is kezdene el futni az üres utcán, mert rohanva jöhet utána a másik férfi, aki aztán úgy végez vele, mint az idős nővel tette az imént.
Egy kirakatra lett figyelmes. A sors iróniája, hogy éppen egy fegyverbolté volt. Igaz, a kalapárus sohasem használt fegyvert.
Ettől Kachoudas már nem érezte annyira egyedül magát, megpróbált levegőt venni, s szeretett volna hátrafordulni. Már csak húsz, aztán csak tíz méter, és fel fog tűnni a rendőrőrs piros lámpája.
Egy pocsolyába lépett, amitől tiszta víz lett a cipője, de még a lábfeje is. A hideg levegőtől még az arcvonásai is megkeményedtek. Ismét úgy ment, ahogy a normális ütemében szokott, s közben elhaladt a Minage utca, saját utcája mellett.
Már szinte megérkezett a célpontjához. Nem hallotta lépések zaját, de tudta, valaki jön mögötte, és utol is fogja érni. Nem
kezdett el futni, de nem is állt meg. Tőle balra egy, az övénél magasabb és szélesebb sziluettre lett figyelmes. A másik ember
felvette az ő járásának a ritmusát, és furcsán csengő, nyugodt hangon így szólt:
– Hiba lenne, Kachoudas.
A szabómester nem mert ránézni a kísérőjére, és nem is válaszolt semmit sem.
Valójában egyedül volt. Látta a rendőrség épületének piros lámpáját, és egy őrt, amint biciklijére felülve elhagyja a posztot.
Kachoudas végül megfordult, s látta, amint Labbé úr zsebre tett kezekkel, felemelt kabáthajtókával a Minage utca irányába
távolodik.
Agave>>
