Túlzónak tűnik, pedig igaz, a Tudatállapotok szivárványa óta erre a könyvre vártam Feldmár Andrástól. A könyvre, ami a szülőknek szól. 2006-ban megcsináltam egy egész interjút Feldmár Andrással, csak hogy fel tudjam tenni neki a kérdést: Myreille: Nem félt, hogy a gyerekei majd azt mondják, hogy az apám nem úgy szeretett minket, ahogyan nekünk jó lett volna? Felmerült ez a kétség? Mit tett, hogy ez a mondat ne hangozzon el? Feldmár András: De igen, féltem, különösen, mert az anyám megátkozott. Azt mondta, hogy a gyerekeim pont olyan rosszul fognak velem bánni, mint én bánok vele… Aztán rájöttem, hogy csak nagyon oda kell figyelnem a gyerekeimre, hadd mondják, mutassák meg nekem, hogy ők kik, nekem csak ámulni kell, élveznem kell őket úgy, ahogy vannak, minden ambíció nélkül. Csak szeretnem kell őket, segíteni őket abban, ami nekik fontos. Ha bajba kerülnek, segítem őket, ha sikeresek, örülök nagyon. Már akkor átlátszó volt, hogy miért olyan fontos nekem ez a téma, és ezzel a gondolattal indítja Feldmár is a Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? című könyvet: “Amikor szülő és gyermek kapcsolatáról gondolkodom, természetesen magamról gondolkodom, gyermekként és szülőként egyaránt. Két gyermekem van. Nagyon magányos gyermek voltam.”
A kecsesen vékony könyv három fejezetben tárgyalja a gyerekkort. Az elsőben Feldmár arról beszél, hogy a csecsemőből hogyan lesz gyermek, hogyan zárnak az emlékek és a védekezési mechanizmusok az érzelmek és a reakciók börtönében. Tudattalanul hogyan válhatunk olyanná, mint saját szüleink és hogyan húzzuk magunkra újra és újra ugyanazokat a problémákat. Automatikus válaszreakcióink vannak, amelyek sokszor gyerekkorban alakulnak ki és meghatározzák felnőtt létünket és kapcsolatunkat gyerekeinkkel, ahelyett, hogy a szívünket és az eszünket használnánk. Hipnotizáljuk a gyerekeinket, éppen úgy, ahogy minket hipnotizáltak. “Don Juan nem jó szerető volt, hanem bosszút akart állni. Elégtételt akart venni. Azt tette a nőkkel, amit az anyja tett vele, újra és újra.” (Feldmár András) A Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? első fejezetét elsősorban gyerekként érdemes olvasni, majd szülőként újra átgondolni. Ez a bevezető rész nem arról szól, hogyan kell jó szülőnek lenni, hanem arról, hogyan kell nyitott, érdeklődő, elfogadó embernek lenni. De félreértés ne essen, Feldmár most se mondja meg, mit és hogyan kell tenni, hanem jó szokása szerint gondolatokat ébreszt, példákat mesél. “Az egyetlen útmutatás, amit azzal kapcsolatban adhatok, hogyan neveljük fel a gyerekeinket: ne szégyenítsük meg őket! Ne alázzuk meg őket! Semmiképpen se! És ha más viselkedne így velük, védjük meg őket!” (Feldmár András) A könyv második fejezetében a kamaszok és szülők viszonyát tárja fel, a harmadikban pedig a felnőtté válás fontosságát és nehézségeit boncolgatja. Ezek az életszakaszok gyerekként igen nehezek, de szülőként sem könnyebbek. Fontos a bizalom, az élmények szabadsága, a cinkosság. Feldmár itt sem találja fel a spanyolviaszt, de sorai jól erősítik azt, amit lelkünk mélyén tudunk, csak bolondságnak tűnik, mert a “világ nem ezt diktálja”, nekünk meg nincs elég hitünk az egész világot megkérdőjelezni. A Hogyan lesz a gyerekből felnőtt? éppen olyan jó könyv, ahogyan reméltem: bölcs, őszinte és egyszerű, ugyanúgy képes a dolgok lényegét megragadni, mint Einstein a relativitás elméletet egyetlen egyenletben.