Édeshármas,avagy egy mester, egy tanítvány és egy nő

“Hogyan tudunk vágyainkkal és hitünkkel, hagyományunkkal megbirkózni? A válasz: úgy, hogy néven nevezzük ellentmondásainkat.”

Szántó T. Gáborral beszélgettünk, akinek Édeshármas címmel új regénye jelenik meg az Ünnepi Könyvhétre. Május 29-én kedden 17.00-kor Török Ferenc filmrendező és Vári György irodalmár mutatják be a könyvet a szerző jelenlétében az Írók Boltjában (Bp. VI. Andrássy út 45.), június 10-én vasárnap 17.00-kor pedig a Váci utcában dedikál a L’Harmattan Kiadó standjánál. Édeshármas, ezen a könyvborítón sok szem megakad. Nem beszélve arról, ha ezt a címet bárki bepötyögi a Google-ba, pikáns találatok közt válogathat. Regényed címét csalinak szántad? Nemcsak csali, a fiatal főhősök dilemmája egy ponton ekörül zajlik… A regényben azonban a hármasság sok más értelemben is előfordul. Három fő karakter egymáshoz való furcsa viszonya a tét, hogyan tudnak boldogulni, boldognak lenni, ha életükre hosszú árnyékot vet a múlt. Ha össze kellene foglalnod a könyv tartalmát három mondatban, mi lenne az a három mondat? Lehet három szó is? Egy könyvbemutatón az Édeshármas cím mellé ezt írták: szex, vallás irodalom. Lehetne úgy is: szex+vallás=irodalom, avagy hogyan tudunk vágyainkkal és hitünkkel, hagyományunkkal megbirkózni. A válasz: úgy, hogy néven nevezzük ellentmondásainkat. Új regényed nagyon eltér az eddigi műveidtől? Ebben is szó esik szerelemről, zsidóságról és vészkorszakról, ennyiben tehát hasonlít a korábbiakhoz. Személyesebb, emberközelibb azonban a hangvétel. Remélem, olyanokat is megszólít, akik eddigi könyveimet nem ismerik, de nyitottak és kíváncsiak sokszor titokzatosnak vélt dolgokra is. A jogi egyetemen szereztél diplomát, ennek ellenére író lettél. Miért? Dilemma volt, hová jelentkezzem. Tévedés volt a jogi kar, de adott egy bizonyos szemléletmódot és önismeretet, nevezetesen, hogy a jog nem nekem való. A szenvedélyek és szenvedések kifejezése jobban vonz, mint a szabályok. Egy mester, egy tanítvány és egy nő. Szükség van ebben a formációban egy nőre? Nőre mindig szükség van. A nők lénye, aurája teremt otthonosságot az elidegenedett férfivilágban. A mi civilizációnkban heteroszexuális férfiak gyengéden nem is igen érintik meg egymást. Nők képesek gyengéden egymáshoz érni. A nők a szülés iránti vágyuk és az életadás közvetlen képessége révén talán közelebb állnak a természethez. Bár ezzel összefüggésben néha titokzatosak, ami egy férfi számára kihívást jelent. A bibliai teremtéstörténet úgy fogalmaz: a nő „társ és ellensúly”. Azonos is a férfival és különbözik is tőle. Igaz, megfordítja a természeti tapasztalatot, hogy a lét a nőtől származik. A mester és a tanítvány spirituális, míg a nő átlagos. Valahogy kilóg a sorból. Sértve érzi majd magát a feminista irodalomkritika. Elárulsz valamit erről a nőről? Miklós, a regény főszereplője megsértődne, ha szerelmét, Sárit átlagosnak titulálnánk. Sári éppúgy spirituális lény, mint az öreg mester és férfi főhős. Csak természetesebben éli az életét, habár ő is traumákat hordoz, mint a két férfikarakter. Rá is igaz: közelebb áll a természethez, például szülni szeretne. A mester és a tanítvány a távol keleti bölcsességekben mélyülnek el? Inkább a közel-keletiben… A kevesek által ismert zsidó kultúrában, mely a mindennapi életet igyekszik megszentelni, és nem létidegen. Miért újlipótvárosi helyszíneket választottál a regény színteréül? Részben az Újlipótvárosban, részben a régi zsidónegyedben, a romkocsmák tájékán játszódik a történet. Szeretem ezt a két pesti városrészt. Szeretem a nyüzsgő, harsány világvárosi hangulatot éppúgy, mint az ódon kis utcák, belső udvarok, misztikumot sugárzó régi zsinagógák világát. Ha őszinték vagyunk, mindnyájunkban kettős igény él: hol a nyüzsgésre, hol bensőséges visszahúzódásra vágyunk. Minden emberben vannak ellentmondások, akárcsak regényem szereplőiben. A mai, modern önfejű világban sokat jelent számodra a vallás? A modern világ a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket. A szabadságban keresgéljük az otthonosságot. A tradíció bizonyos struktúrát jelent, megtanít például ünnepelni, kicsit kikapcsolni a hétköznapokból. És szellemi kihívás is. Manapság, amikor mindenki kizárólagos igazságokat hirdet, fontos, hogy eltűnődjünk, hogyan lehet összeegyeztetni hagyományt és modernitást. Regényem hősei épp ezt teszik. Szántó T. Gábor Édeshármas Részlet az Ünnepi Könyvhétre megjelenő regényből. “Sári persze hívott, további időt kért. Sírt, kétségbeesett, telefonálgatott, de akkorra belefáradtam a hiábavaló próbálkozásba. Hetek, hónapok idegfeszítő játéka után elegem lett belőle. További e-mailjeire nem válaszoltam, s ha láttam, hogy ő keres, nem vettem fel a telefont. Akkoriban nyíltak Pesten a romkocsmák: a Szóda, a Szimpla, a Télikert és a többi. Összefolynak az esték, amiket ezeken a szórakozóhelyeken töltöttem egy-egy régi baráttal, aki elszabadult otthonról, vagy felületes ismeretségeket kötöttem más, hozzám hasonló kóbor lelkekkel. Húspiacnak éreztem e helyeket, nőkkel nemigen tudtam ismerkedni. Néha összefutottam Sárival. Vagy én álltam ilyenkor odébb egy házzal, vagy ő nem viselte a jelenlétemet a kerthelyiségek Bermuda-háromszögében. Aztán egyszer csak kaptam egy SMS-t, hogy születésnapja lesz, menjek el. Hosszas vívódás és a doktorral való konzultáció után rászántam magam. Gondoltam, ha a barátai körében akar találkozni velem, nekem is tennem kell felé egy lépést, még ha esélyeinket szerénynek látom is. Meg kell próbálnunk együtt szórakozni, örülni, ki kell próbálnunk azt, amire eddig csak külön-külön voltunk képesek. S mire eljött a buli napja, úgy éreztem, készen állok, búcsút tudok mondani tartózkodásomnak és aggodalmaimnak, vajon mit szólnak az ismerősök, akik hallottak szakításunkról és újabb próbálkozásainkról. A Szódában, a pincében szólt a zene, Sári lelkesen forgolódott szép számmal összegyűlt barátnői és hódolói gyűrűjében. Mindenki vidámnak tűnt, együtt táncolt körben, de senki nem párban. Magányosnak láttam őket is, magamat is. A pultnak támaszkodva pálinkát iszogattam. Pár szót váltottunk, azután eltűnt a táncoló gyülekezetben, más férfiakkal társalgott, nevetgélt. Vártam, hogy egyszer csak odajön és leül mellém, vagy szól hozzám, de nem mutatott több figyelmet, mint bármely más vendége irányában. Egy-két közös baráttal álldogáltam, látták rajtam a tanácstalanságot, és igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennék észre a jelenetet, de miután megjegyzéseket tettem, ők se állhatták meg szó nélkül a dolgot. Egy órát tölthettem ott. Néha rám nézett a táncolók sokaságából, és mosolygott, sőt nevetett, mint aki szándékosan azt mutatja: nézd, milyen jó kedvem van nélküled, azután pörgött tovább, széles színpadias mozdulatokkal. Megelégeltem a játékot. Dühöngve távoztam. Hazarohantam, és az íróasztalfiókból magamhoz vettem a díszdobozt a karikagyűrűvel. Hajnali fél kettőkor ismét az utcán voltam. Zuhogott, verte az eső az arcom, ahogy a víztől tükröződő járdán lépdeltem a Pozsonyi úton. Máskor ki nem állhattam, ha esik, ernyő nélkül utcára se léptem, most élveztem, hogy a szemembe, számba csorog. Úgy éreztem, a csontjaim közé is beszivárog. Mentem, mintha abban bíztam volna, hogy az eső kimossa belőlem az este és az elmúlt több mint három év emlékét. Átázva, cél nélkül loholtam, zsebemben a gyűrűvel. A Margit híd pesti oldalán átvágtam a parkon, le a rakpartra, és a lépcsősor tetején siettem tovább, mintha tudtam volna, hová igyekszem. A hűvös szél borzongatta nedves bőröm. Egy lélek nem járt arra, legfeljebb egy-egy autó húzott el mellettem. Leszegett fejjel lépdeltem, néztem, ahogy a folyó felszínén hólyagokat vetnek a záporozó esőcseppek. A rakpart pereme egyszer csak kiszélesedett, s én megbotlottam valamiben. Esőverte bronzcipők csillogtak kísértetiesen a lámpafényben. Az utolsó hetekben, hónapokban nemigen tudtam a külvilág eseményeire figyelni, de azért felrémlett, hogy nemrég emlékművet avattak itt. Ahogy rádöbbentem, hol járok, úgy lépkedtem a cipők között, mintha temetőben, sírok között járnék. Megnéztem az emléktáblát is, de alig hittem a szememnek. „A II. világháborúban nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt budapesti áldozatok emlékére”. Nem voltak képesek ráírni, hogy zsidókat lőttek a Dunába. Szerencsétlen ország, szerencsétlen zsidók, gondoltam. Mit keresek itt? Lehet, hogy Sárinak van igaza? El kell innen menni, minél előbb, minél messzebb. Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom. Mintha megérezte volna, hogy rá gondoltam. Sári volt. – Most értem haza. Hogy érezted magad? Gépies kérdésére idegesen elröhögtem magam. – Viccelsz? Ezt kérdezed azok után, ahogy viselkedtél? Normális vagy? – Ne haragudj! – mondta. – Megint elbasztam. Nem tudom, mi ütött belém. Teljesen megzavarodtam. Akartam, hogy ott legyél, de amikor megjelentél, lebénultam, nem tudtam veled mit kezdeni. Nem tudtam rád fókuszálni. – Rám fókuszálni? Oda se jöttél. Szándékosan átnéztél rajtam, másokkal táncoltál, édelegtél. Még jó, hogy lányos zavarodban le nem szoptad őket. – Ne haragudj! – mondta Sári megint, majd kis csönd után folytatta. – Nem tudunk együtt szórakozni. Én boldog akarok lenni. Valószínűleg túl sokat tudunk egymásról. Muszáj maradnia egy kis titoknak. Nyakamba folyt az esővíz. Megborzongtam. – Ne pszichologizáld túl. Primitíven viselkedtél. – Megzavarodom a jelenlétedben. Hol vagy most? Hallom, hogy nem otthon. Nem akarnál feljönni? – Nem, köszönöm – nevettem elképedve. – Nem akarok. Még megzavarodnál. – Szeretném, ha néha beszélgethetnénk, Miki – suttogta. – Senkivel nem tudok így beszélgetni, mint veled. Azt tehetsz, amit akarsz. Találkozz más nőkkel, tégy velük, amit szeretnél, csak ne szakítsd meg velem a kapcsolatot. És néha gyere fel. Szükségem van rád. Bármikor jöhetsz, ha van kedved. – Remek – mondtam. – Nyílt kapcsolat. Te nem azt sugallod nekem, amit magad szeretnél? – Azt hiszem, nem – válaszolt Sári egy pillanatnyi gondolkodás után. – Én téged szeretnélek, csak nem tudok szabadulni a nyugtalanságtól, az állandó mehetnékemtől. – Szólj, ha majd megszabadultál! – feleltem. Elegem volt a lelkizésből, a zűrzavarból. Ráadásul ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy ha éppen nem ő menekült az utóbbi hónapokban, ha ő volt nyitott és kezdeményező, én éreztem magam úgy, mint aki csapdába esett. Kinyomtam a telefont. Az eső már csak csepergett. Bágyadt loccsanással törtek meg a hullámok a rakodópart kövein. Benyúltam átázott zakóm zsebébe, és előhúztam a világoskék bélésű, sötétkék bársonydobozt. Álltam szemközt a folyóval, és tűnődtem. Néztem a vizet, csuromvizes voltam magam is, mint aki a folyóból mászott elő. Aztán zsebre vágtam a díszdobozt, és hazaindultam.” További információk>>