Elmert hírből már ismertük, de még éppen időben találkoztunk vele. Elmer, kockás, elefánt, csoda kedves és végtelenül tanulságos.
A 6 éves Daninak még éppen jó volt Elmer, a kockás elefánt története, annyira, hogy az Elmer és az elveszett mackó-ra is kíváncsi lett. Persze, a 10 éves kiskamasz bátyja is ott tartotta a fülét, amikor felolvastam a mesét.
Elmerben (egészen pontosan az Elmer történetekben) az a zseniális, hogy végtelenül tiszták és fesztelenek. Nem kezeli tabuként a másságot, ám Elmer nem azért más, mint a többiek, mert a többiek szürkék, ő meg színes kockás, hanem azért, mert Elmer nagy mókamester. Mókamester akkor is, amikor a színe szürke. Nem ez számít. És arról sincs szó, hogy egy plüss mackó elvesztése ne lenne probléma. Mindenki megérti Elmer bánatát és gondját. Egyetlen felnőtt se legyint, hogy ez butaság, ez majd elmúlik, hanem tényleg tudják, hogy az igenis nagyon fontos, hogy Elmernek megvan-e a mackója vagy éppen elveszett.
Az én fejemben él egy olyan világ, amikor ezekben a történetekben nincs semmi különös, és mindaz, ami amit David McKee megírt, megrajzol az az élet normális menete, ám amíg ez a kép csak a fejemben él, addig az Elmer könyveket igenis a (2-5 éves) gyerekek kezébe kell adni, és újra és újra fel kell nekik olvasni az Elmer meséket. Mert akkor egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a világ tényleg ilyen legyen.
Ja, és mielőtt coelhoi magasságokat várnál ezektől a könyvektől. Ne feledd, ez gyerekkönyv, kicsiknek szól, az ő világukról. Felnőttként viszont az érdemes megkérdezned magadtól, hogy mit csinálnál, mit éreznél, ha a szürke elefánt csordádban lenne egy kockás elefánt (vagy egy menekül elefánt, esetleg egy hajléktalan elefánt, meg még két szerelmes piros elefánt). Mi alapján ítélnél? Vagy mennyire gondolod nagynak/kicsinek a gyerekek gondjait? Mi a kicsi gond és mi a nagy?
Szóval olvassátok ezeket a könyveket nyitott szívvel, érzékenyen. Jól fog esni felnőttnek és gyereknek egyaránt.
