„Amire vársz, leginkább a tiéd. Azért vársz rá, mert nincs hozzá közöd. Akkor lesz jó várni, ha meg tudod köszönni neki, egy ígért alkalomnak, egy hiányzó másik embernek, hogy várhatsz rá. Akkor megérted, hogy ő is a tiéd. S ha megkapod, szomorú leszel, hogy nem várhatsz rá többé…”
Ehhez hasonló „darvasi – bölcsességekkel” tűzdelt nagyregény a Virágzabálók, amely Darvasi László tavalyi „szenzációja”. (Rotary Irodalmi Díj), de nem befolyásolt a könyvválasztásnál…
Van egy ember, aki „földim”, „korombéli”, mégis sokkal jobban ismerem írásaiból, mint személyesen. A Virágzabálókig, számomra legkedvesebb írása a Trapiti volt. (Trapiti és a borzasztó nyúl és Trapiti avagy A nagy tökfőzelékháború – képzeletembeli helyezések sorrendjében,- időrendben, fordítva írtam a címeket.)
A Virágzabálók bár igen érdekes történelmi kort elevenít fel – körülbelül az 1830-1879-es árvíz közötti időszakot – , mégsem történelmi nagyregény.
672 oldal mese; terjedelmes és bonyolult fabula, amelynek alapmotívuma egy szerelmi história. Hiányzik belőle az 1848/49-es forradalom értelmezése, csupán a korszak modernizációja követhető nyomon, miközben a Budapest – Bécs, Szeged és a Josephstadt ( börtön) helyszíneken a valós vagy félig valós szereplők történeteit szinte misztikus figurák gazdagítják .(Mama Gyökér, Férek Úr, Levél Úr, Koszta Néró fűmuzsikus).
Az első fejezet Pelsőczy Kláráról szól, a harmadik, negyedik, ötödik pedig a férfikapcsolatairól. Szép Imréről, testvéréről: Szép Péterről és féltestvérükről, Pallagi Ádámról.
Narratív stílusban ismerkedünk meg a történetükkel, jókaisan hosszú leírásokból tudjuk meg saját kis játszmáikat, tanácstalanságukat, tehetetlen gyötrelmeiket, miközben a virágzabálás metafora minden fejezetben felbukkan.( néha már vártam is). A virágzabálás mint cselekvés, helyenként halálmotívum, helyenként életerő, vagy éppen (a regényben rendszeresen visszatérő) erotikus jelenet jelképe.
Az erős szimbólum mellett, a szereplők jellemábrázolása nagyon gyenge; szinte kafkásan „jellemtelen”. Nincs identitásuk, erős karakterük, egyformán egyszerűen beszélnek a társadalmi hierarchia különböző szintjén élők; és ezzel saját képzeletünkre bízza őket Darvasi, de apró bölcsességekkel, „Darvasi – szentenciákkal” segít az író. („Azokra az emberekre gondolok, akik kiestek az életükből, ám ott, ahol kihulltak, ablakok tárulnak. És ha kinézünk egy ilyen ablakon, különös világra láthatunk. A saját hiányán nem láthat át az ember, Klára!”)
A második fejezet, tulajdonképpen a Szeged környéki cigányokból kiindulva a cigányok története. Vándorlásaik, törzsi berendezkedésük, életmódjuk, hiedelmeik kialakulását Gilagóg vajda életén és Habred, a cigány torzszülött (“Adjatok pénzt!” – mondatot hajtogatja) kapcsolatán vonultatja végig, s köti őket a főszereplőkhöz.
A számomra legtanulságosabb rész, amelyben Kigl, a stiliszta ( 296.old.) bontakozik ki.
És ez „szívernős”. Azaz a világ megváltása (na jó, nem használok nagy szavakat) javítása, csiszolása, megváltoztatása; csak a stílus eszközével lehetséges.
„… A stilisztákat megvetették a gyakorlat bajnokai. Holott a stiliszták voltak azok, akik elviselhetővé tették a világot. A teremtés óta minden igazán jelentős gondolkodó stiliszta volt! Stiliszta volt Lucifer, a bukott angyal, amiként Jézus és Mohamed is. De leginkább Júdás, akinél tragikusabban senki nem szembesült azzal a keserű, bár jóleső ténnyel, hogy mindig megtörténik, aminek meg kell történnie, ám választása a bukott embernek is van. Száz fa közül az a miénk, amelynek ága elég erős a halálunkhoz, ám nem elég erős, hogy hosszan is elbírja a testünket, amely elenged végül, és mi heverünk a földön, kiszakadt belekkel, körbedíszítve az árulásért kapott ezüstpénzekkel. Gyönyörű! Ilyen festői képért, bólintott Kigl, érdemes áldozatot hozni. De olyanért, hogy egy kopott kőkerítéshez állítanak , és remegő kezű fiúkkal lövetnek le, akár egy kutyát, aligha. Oly könnyű hirdetni, hogy szabadság, forradalom, humanizmus, emberiesség, morál! Morál?! Badarság, mesebeszéd! A moralistákról végül kiderül, hogy szörnyetegek, embertelen törvényekkel tűzdelik tele az életet, ahelyett, hogy szép formákat szabnának. Nem moralistának kell lenni, hanem stílusosnak! A stílus nem egyéb, mint a tartalom térfogatának kitágítása, mindannak, ami vagy, illetve, annak, ami lehetnél.! A helyes és jó stílus az egész világot kísérti. Megszületünk, élünk, eszünk és nemzünk, és egy napon ránk hányják a földet, ennyi az egész. Ám a teremtésnek máris stílust és elevenséget ad a bűn, a szeretetnek a kereszthalál, az emlékezésnek pedig a felejtés szépsége… ”
Hatalmas testű könyv; mégsem könnyű letenni, de megemészteni sem a Virágzabálás-t.
