Hiszem, hogy a könyvek úgy találnak ránk, mint az emberek: sorsszerűen. Nekem túl eleven még az emlék, milyen volt vágyni a gyereket és meglátni a két csíkot a terhességi teszten, ezért az első mondatok után állandósult a heves szívdobogásom. Azonban a történet nem csak a “lombikbébi-eljárás hajnaláról” szól, hanem a hétköznapi csatákról, amelyeket mindannyian annyira hasonlóan vívunk meg.
Bár Lugosi Viktória mindent megtesz, hogy a Dafke ne az Ajvé folytatásának tűnjön, mégis nehéz elszakítani egymástól a kislányt és a harmincas riporternőt, aki gyermekre vágyik. Az elbeszélés módja, E/1, egészen naplószerűvé teszi a könyvet és a nagymama valamint az anya karaktere mindkét könyvben hasonló.
Ugyancsak mindkét könyvre jellemző, hogy az elbeszélőnek nincs neve. Soha, senki se szólítja meg névvel, legfeljebb ledrágámozzák, így az olvasónak még nagyobb a kísértés, hogy az írónővel azonosítsa. Mit számít, hogy a könyv elején ott a “A szereplők, a helyszínek, az események képzeletbeliek. A valósággal való bárminemű egyezés a véletlen műve.” figyelmeztetés. Egyébként is, ki hisz a véletlenben?
A Dafkét olvasni olyan, mint egy ezeréves beszélgetés, amikor két ember találkozik, leül a rakparton és felveszik a beszélgetés fonalát valahol és néhány óra múlva leteszik. Nincsen gondosan megtervezett drámai pillanat, amikor az idegek a végtelenségig feszülnek és a befejezés sem olyan, hogy innen már sínen van az egész. Kisebb-nagyobb érzelmi hullámok jönnek-mennek, a történet mégis magával ragadó, ébren tartja az érdeklődést.
