Csukás István: Berosál a rezesbanda

Több mint harminc éve jelent meg utoljára új ifjúsági regénye. Csukás István szerint “Csak bandában érdemes élni.”

Pram-pram-prarára-prararáram! A rettenetes Riminyák tanár úr üres osztályterembe érkezik – ugyanis az iskolai rezesbanda lelépett egy lopott busszal. A sofőr helyén Szinyák, a bandavezér ül! Vezetni nem tud, a kaland tehát garantált! Az a legkevesebb, hogy összetörnek egy szobrot, idegösszeomlás szélére sodornak egy rendőrt, a frászt hozzák az igazgatóra és felforgatják a városka életét. Két akció közt sem lazítanak, inkább rázendítenek. Mert muzsikálni, azt nagyon szeretnek! Pram-pram-prarára-prararáram! De persze ezzel is csak tetézik a kalamajkát. Mindeközben a felnőttek – mert ők már csak ilyenek – furcsa, rém fontosnak tartott dolgaikat intézik, és bizony csak akkor térnek magukhoz, amikor a belevaló rezesbanda mindenkinek alaposan „elfújja” a nótáját. Pram-pram-prarára-prararáram!

Néhány gondolat Csukás Istvántól:

“Nincs kedvenc műfajom, mindent elolvastam, és ma is falom a betűket, a legócskább krimit is, mégpedig azért, mert az olvasás egyfajta gyakorlás, például felébrednek bennem háttérbe szorult, elfelejtett szavak. Bartók, amikor gyakorolt, nem a saját műveit vette elő, hanem Bachot játszott. Számomra a legvacakabb könyvben is akadnak váratlan fordulatok, érdekes szókapcsolások. Teljesen el tudom engedni magam olvasás közben, lubickolok a szövegben.” “…az írás nagyon magányos szakma, ül az ember az papír előtt, írni kezd és fogalma sincs, milyen lesz: vacak vagy zseniális?” “Egyik oldalon áll egy megszállott tanár, aki mindenáron zsenit akar faragni a gyerekekből, a másik oldalon a gyerekek, akik egyáltalán nem akarnak zsenik lenni, nem akarnak kísérleti osztály lenni, ellenben szeretnének muzsikálni. Ez azért jó szituáció, mert valahol mind a két félnek igaza van. Riminyák nem feltétlenül negatív figura, hiszen ő alapjában véve jót akar a gyerekeknek, akik viszont jobb szeretnék élvezni a gyerekkorukat. Ez a két egyenértékű álláspont csap össze. Remélem, jól sül majd el a történetben lévő csavar, miszerint a gyerekek hiába szöknek meg, mert búvóhelyükön, a lerobbant laktanyában csöbörből vödörbe kerülnek.” “A gyerek más szemmel nézi a világot. Nem csak lelkileg, fizikailag is; tessék, guggoljunk le, egy méter magasból minden más. Gondoljunk a zseniális Lóci versekre Szabó Lőrinctől. A gyerek, ahogy növekszik, mindent először lát, neki a világ még érdekes és izgalmas hely. Akkor tanul járni, beszélni, írni, olvasni, nézni, értelmezni. A gyerekszem éles: látja, milyen furcsán viselkednek a felnőttek. Pontosan tudják, mikor hazudnak nekik, nem azt mondják, amit gondolnak. A Rezesbandában is azért tűnnek lököttnek a felnőttek, mert a gyerekek szemüvegén át látjuk őket, és hát valljuk be, a felnőttek tényleg irtó idióták néha. A gyerek mindenre fogékony, és mindent azonnal a visszájára is tud fordítani. A felnőttek meg? Azt szoktam mondani, mindenkinek megadatott egy saját kincsesbánya: a gyerekkora. De sajnos, nem mindenki képes már visszamenni oda. Rendszerint az ilyenek fegyelmezik cirkuszi kutyává a gyereküket. Azt is sokan elvárják, hogy a gyerekirodalom végezze el a szülő meg a pedagógus dolgát, és neveljen, tanítson. Nem, nem ez a feladata, hanem az, hogy művészi élmény és katarzist adjon, és segítsen eligazodni abban a kérdésben, hogy: „hol a helyem a világban?””