1976-ban a következő sorokkal indult George Lucas sci-fije, a Csillagok háborúja, és hiába ismerjük az egész történetet, sodró és lendületes az elbeszélés, jó olvasni!
George Lucas: Csillagok háborúja
Fordító: Gömöri Péter
(részlet)
ELŐSZÓ
Másik idő, másik galaxis.
A mesebeli Régi Köztársaság hatalmasabb volt, mint az idő, mint a távolság. Fölösleges tehát arról beszélni, hogy hol volt vagy miből lett, elég annyit tudni, hogy – az volt a Köztársaság.
Valaha, a Szenátus bölcs uralma és a Jedi-lovagok oltalma alatt, a Köztársaság virágzott és gyarapodott. De amint máskor is gyakran megesik, ha a gazdagság és a hatalom túllép egy bizonyos küszöböt, s dicsőségesből félelmetesbe csap át, most is megjelentek a színen a sötét erők, amelyeknek a gonoszsága csak a mohóságukkal vetekszik.
Tündöklése tetőfokán a Köztársaságot is utolérte végzete. Akár a leghatalmasabb faóriás, mely képes szembeszegülni bármilyen külső támadással, a Köztársaság is belülről kezdett rothadni, noha az emésztő kór kívülről láthatatlan maradt.
A kormány néhány örökké nyughatatlan és hatalomra éhes tagjának, valamint a tekintélyes Kereskedelmi Szövetség támogatásával a nagyravágyó Palpatine szenátor ragadta magához a hatalmat: sikerült magát megválasztatnia a Köztársaság kancellárjának. Megígérte, hogy újraegyesíti a széthúzó népet, s visszaállítja a Köztársaság régi dicsőségét.
Amint azután biztosan ült a kancellári székben, kikiáltatta magát császárnak, s nem érdekelték többé a nép bajai. Nem sok idő kellett hozzá, s éppen az általa magas pozícióba ültetett tanácsadók és talpnyalók nőttek a fejére, és az igazságtalanságok ellen háborgó nép hangja nem jutott el a fülébe.
Miután csalással és árulással sikerült kipusztítaniuk a Jedi-lovagokat, akik ebben a galaxisban az igazság védelmezői voltak, a birodalmi kormányzók és hivatalnokok hozzáfoghattak, hogy megszervezzék rémuralmukat a galaxis csüggedt világai fölött. Számtalan kis zsarnok használta fel a birodalmi katonaságot és az egyre jobban elszigetelődő császár nevét arra, hogy saját személyes ambíciói előtt egyengesse az utat.
Az újabb gyalázatos gaztettek hírére azonban néhány bolygórendszer fellázadt. Az Új Rend ellenségének nyilvánították magukat, és megkezdték hatalmas harcukat a Régi Köztársaság visszaállításáért.
Kezdettől fogva nyomasztó hátrányban voltak azokkal a rendszerekkel szemben, amelyeket az uralkodónak sikerült igája alá hajtania. Azokban az első, sötét időkben szinte bizonyosnak látszott, hogy az ellenállás fennen ragyogó lángját elfojtják, még mielőtt az új igazság fénye bevilágíthatná az elnyomott és meggyötört népek galaxisát…
A Whill Krónika
Első Mondájából
„A lehető legrosszabb helyen, a lehető legrosszabbkor éltek. Nem csoda, ha hőssé lettek.”
Leia Organa, Alderaan szenátora
ELSŐ FEJEZET
Hatalmasan ragyogott a gömb, sápadt, topázszínű fényét messze az űrbe vetítve – mégsem volt nap. Nem csoda, hogy ez a bolygó az embereket is hosszú időn át rászedte. Felfedezői csak akkor jöttek rá, hogy egy kettős csillagú rendszer egyik bolygója, s nem harmadik napja, mint ahogy korábban hitték, amikor közeli, orbitális pályára tértek körülötte.
Első pillantásra szinte lehetetlennek látszott, hogy élet, kivált emberi élet létrejöhetett rajta. Pedig a két nagy tömegű G1-es és G2-es csillag meglepő szabályossággal keringett a közös központ körül, a Tatuin meg elég távol ettől a központtól, hogy állandó, bár rendkívül forró éghajlat fejlődhessen ki rajta. A bolygó felületét szinte mindenütt száraz sivatag borította; a két nap fénye ezeken a nátriumban gazdag homoksivatagokon és homokos lapályokon megtörve produkálta azt a furcsa, csillagszerű, sárgás izzást. Ugyanez a napfény most hirtelen egy fémes tárgy oldalán csillant, amely iszonyú sebességgel zuhant a légkör felé.
A csillaghajó szabálytalan, eszeveszett pályája nem a véletlen műve volt; nem is valamiféle sérülés okozta, hanem szándékosan, éppen a sérülést elkerülendő irányították erre a pályára. Hosszúra nyúlt, intenzív energianyalábok tapogatóztak a törzse körül, megannyi halálsugár, akár a szivárvány ezernyi színében tündöklő bojtorjánhalak, igyekezvén rátapadni náluknál sokszorta nagyobb, menekülő áldozatukra.
Aztán az egyik tapogató, keresgélő sugárnak mégis sikerült elérnie a szökni próbáló hajót, éppen a fő napsíkját találva telibe. Gyémántosan szikrázó fém- és műanyagdarabkák záporoztak az űrbe, amint a vezérsík elvált a hajótörzstől. A hajó megremegett.
Hirtelen felbukkant a sokszoros energianyalábokat kibocsátó forrás, egy nehézkesen közeledő birodalmi csillagromboló, amelynek hatalmas testét, akár a kaktusz felborzolódó tüskéi, soktucatnyi nehézlövegállás borította.
A tövisekből ívelő fények egy csapásra kihunytak, ahogy a romboló közeledett.
A kisebb hajónak azokon a részein, amelyeket találat ért, fel-felvillanó fények jelezték a szabálytalan időközökben ismétlődő robbanásokat. Az űr végtelen hidegében a romboló lassan odasimult megsebzett prédájához.
Újabb távoli robbanás rázta meg a hajót – Artu Detu és Szi Thripio azonban csöppet sem érezte távolinak. A légnyomás úgy csapkodta őket ide-oda a szűk átjáróban, mint valami ócska motorban a csapágyakat.
Első pillantásra az ember biztosra vette volna, hogy kettőjük közül a magasabb, emberszabású gép, Thripio a főnök, s a zömök, háromlábú droid, Artu Detu a beosztottja. Holott a valóságban – bár Thripio megvetően fintorgott volna egy ilyen megállapítás hallatán – minden szempontból egyenértékűek voltak, a beszédkészséget kivéve. Ebben az egyben minden kétséget kizáróan – és szükségszerűen – Thripio volt a magasabb rendű.
Még egy robbanás dübörgött végig a folyosón, ezúttal kibillentve Thripiót az egyensúlyából. Alacsonyabb társát kevésbé viselte meg a légnyomás, tekintettel tömzsi, hengeres testének alacsonyan fekvő súlypontjára s kitűnő egyensúlyt biztosító, masszív, acélgörgős lábaira.
Artu felnézett Thripióra, aki a folyosó falának támaszkodva igyekezett visszanyerni egyensúlyát. A kisebb droid egyetlen mechanikus szeme körül sejtelmesen villództak a fények, ahogy barátja megviselt fémköpenyét vizsgálgatta. A máskor csillogóan sima, finom bronzfelületet most zöldes patina és pókhálószerűen rátapadó por csúfította, sőt néhány horpadás is látszott rajta – mindahány azoknak a gőzkalapács-erejű ütéseknek az eredményeképp, amelyek az utolsó néhány percben zúdultak a lázadók hajójára.
A legutóbbi támadást mély, kitartó zümmögés kísérte, amelyet még a legerősebb robbanás döreje sem tudott elfojtani. Azután minden látható ok nélkül ez a gordonkahangú döngicsélés abbamaradt, s az amúgy néptelen folyosón egészen más hangoknak adott helyet: baljós, a száraz ág roppanásához hasonló durranások és halk pukkanások jelezték a relék rövidzárlatát és az utolsókat rúgó vezérlőrendszer haláltusáját. Ezúttal a folyosótól távolabb, ismételt robbanások visszhangja döngette végig a hajót.
Thripio félrefordította sima, emberfejhez hasonló fejét. Fémfüle leste a neszeket. Ez a jellemzően emberi helyzet ugyan teljesen fölösleges volt – lévén Thripio hallási érzékelői minden irányúak –, de a karcsú droidot arra programozták, hogy tökéletesen beleolvadjon az emberi társaságba.
A program pedig kiterjedt még az emberi mozgás utánzására is.
– Hallottad? – tette föl a merőben szónoki kérdést türelmes társának, a dobogó-döngő zajokra célozva. – Leállították a főreaktort és a hajtóművet. – A hangjából kicsengő hitetlenség és aggodalom megint csak az emberi hangra emlékeztetett. Fémtenyerével fájdalmasan dörzsölgetett egy sápadt szürke foltot az oldalán, ahonnan kihullott egy törött buroklap-merevítő pánt, s megsértette a külső bronzlemezt. Thripio finnyás gépezet volt, s az ilyesmi mélységesen bántotta.
– Kész őrület, én mondom, kész őrület! – Lassan csóválta a fejét. – Ezúttal elintéznek minket, az biztos.
Artu nem válaszolt rögtön. A hordótest hátrabillent, az erőteljes lábak a padlóba kapaszkodtak, s a méter magas droid elmélyülten tanulmányozta a mennyezetet a fejük felett. Jóllehet neki nem volt feje, amit figyelő helyzetbe lehetett volna igazítani, mint a barátjának, Artunak valamiképp mégis sikerült éppen ezt a benyomást keltenie. Hangszórója most csipogó, csiripelő hangokat bocsátott ki. Csak ezek segítségével volt képes kommunikálni; Thripio számára azonban tisztán és tapinthatóan formáltak szavakat.
– Igen, azt hiszem, csakugyan le kellett állítaniuk a hajtóművet – hagyta rá Thripio –, csak azt nem tudom, hogy most mihez kezdjünk. Nem léphetünk be a légkörbe a szétlőtt vezérsíkunkkal. Képtelen vagyok elhinni, hogy egyszerűen megadjuk magunkat!
Hirtelen maroknyi fegyveres ember jelent meg, kezükben kibiztosított puskával. Aggodalom redőzte arcuk kitűnően illett gyűrött egyenruhájukhoz, és a halállal farkasszemet néző férfiak elszántsága áradt belőlük.
Thripio némán követte őket a tekintetével, amíg el nem tűntek az átjáró egyik távoli kanyarulatában; akkor hátranézett Artura. A kisebb droid még akkor is ugyanabban a figyelő tartásban állt, moccanás nélkül. Thripio is felnézett, noha tudta, hogy Artu érzékei valamivel élesebbek az övénél.
– Hallasz valamit, Artu? – Rövid csipogássorozat volt a válasz. Eltelt még egy rövidke pillanat, s egyszerre szükségtelenné vált bármiféle kifinomult érzékelő. Még egy-két percig a folyosó halálos csendbe dermedt. Aztán távoli kapirgáló hang hallatszott odafentről, olyasféle, mint egy ajtót kaparó macskáé. A furcsa zaj súlyosan dobbanó léptektől és a hajó törzsén ide-oda húzogatott nehéz felszereléstől származott. Újabb fojtott robbanások hallatszottak.
– Behatoltak valahol felül – mormolta Thripio. – Most az egyszer nem tud megszökni a kapitány! – Sarkon fordult, és lenézett Artura. – Érzésem szerint jobb lenne…
Nem fejezhette be, mert a levegő megtelt a túlterhelt fém sikolyával, és az átjáró túlsó végén vakítóan sugárzó villanás izzott fel. Valahol a hajó gyomrában a legénységnek az a maroknyi csapata, amely az imént haladt el mellettük, találkozott a támadókkal.
Thripio elfordította arcát és érzékeny fotoreceptorait – épp idejében, hogy elkerülje a folyosón végigsivító fémrepeszeket. Túlnan hatalmasan ásítozó lyuk támadt a tetőn, amelyből a fényt hatalmas fém gyöngyszemként visszaverő alakok ugrottak a folyosóra. Mindkét droid tudta, hogy semmilyen gép sem veheti fel a versenyt azzal a könnyed gyorsasággal, amellyel ezek az alakok mozogtak, azonnal tüzelő testtartást véve föl. Az újonnan jöttek nem gépek voltak, hanem páncélba öltözött emberek. Egyikük egyenesen Thripióra nézett – nem, nem is rá, gondolta a kétségbeesett droid, hanem inkább mögéje. Az alak most a vállához kapta páncélkesztyűs kezével a fegyverét – de elkésett. Erős fénysugár érte a fejét, s a találatot szanaszét repülő páncél-, hús- és csontdarabkák jelezték.
A hajót lerohanó birodalmi osztag fele megfordult, hogy viszonozza a tüzet – a két droidon túl, a folyosó végébe céloztak.
– Erre, gyorsan! – kiáltotta parancsolóan Thripio. El akart húzódni a birodalmiak elől. Artu azonnal a nyomába eredt. De csak néhány lépést tehettek, amikor megpillantották a lázadókat, akik a folyosó túlsó végére tüzeltek. Az átjáró pillanatok alatt megtelt füsttel és cikázó, egymást keresztező energiasugarakkal.
Vörös, zöld és kék mennykőcsapások pattantak le a fal sima felületéről és a padlóról, vagy téptek hosszú sebhelyeket a fém felszínén. Sérült és agonizáló emberek halálsikolya – felettébb droidszerűtlen hang, gondolta Thripio – visszhangzott fültépően, összekeveredve a szervetlen rombolás hangjaival.
Az egyik fénynyaláb a droid lába mellett csapott a padlóba, ugyanakkor egy másik találat a falat tépte föl mögötte, szabaddá téve a falban szikrázó áramköröket és tekergő kábeleket. A kettős detonáció ereje Thripiót a cafatokra szaggatott kábelek közé lökte, ahol vagy tucatnyi vezeték árama hatolt belé, szempillantás alatt tekergő-vonagló rongybabává változtatva a finom fémtestet.
Fém idegvégződéseit különös érzékletek csiklandozták. Fájdalmat nem okoztak, csak zavart. Akárhányszor megmozdult, hogy megpróbálja kiszabadítani magát, újra és újra hevesen roppant valami, ahogy egy-egy alkotóeleme eltört. Eközben a zaj és az ember okozta energiakisülések egy percre sem szűntek körülötte, ahogy tovább dúlt a harc.
A füst lassan elborította a folyosót. Artu Detu ott sürgölődött barátja körül; igyekezett kiszabadítani. A kis droid flegmatikus közönyt tanúsított az átjárót pokollá változtató, pusztító energiák iránt. Annyira alacsonyra építették, hogy e sugarak többsége a feje fölött suhant el.
– Segítség! – üvöltött Thripio, hirtelen még jobban megrémülve egyik belső érzékelője újabb üzenetétől. – Úgy érzem, valamim olvad! Szabadítsd ki a bal lábamat; valami baj van a medencemozgató szervomotorral. – Igen jellemző módon, a könyörgő hang nyomban szidalmazó hangnembe csapott át. – Mindennek te vagy az oka! – ordította mérgesen. – Hogy is lehettem olyan ostoba, hogy egy termokapszuláris segédtöpörtyűre hallgassak! Nem értem, miért kellett otthagyni a kijelölt helyünket, hogy lejöjjünk erre az átkozott szervizfolyosóra. Nem mintha számítana most már. Nyilván az egész hajót…
Artu Detu a torkára forrasztotta a szót néhány jellegzetes és dühös csipogással meg sípolással, de közben egy pillanatra sem hagyta abba az összegabalyodott magasfeszültségű vezetékek vagdosását és ráncigálását.
– Igazán? – vágott vissza Thripio. – A tiédet, te nyamvadt kis…
A folyosót most minden eddiginél hevesebb robbanás rázta meg, s elfojtotta Thripio szavait. A levegőt széntartalmú, tüdőt perzselő gőz töltötte meg, s minden elhomályosult.
Két méter magas. Két lábon jár. Fekete köpönyege a háta mögött hullámzik, az arc örökké láthatatlan marad a sisak célszerű, mégis bizarr fekete fém légzőrostélya mögött: ez volt a Szith rendjének sötét nagyura; tiszteletet és félelmet ébresztett, ahogy végighaladt a lázadó hajó folyosóján.
Rettenet kísérte az összes sötét nagyúr útját. Ebből az alakból is olyan töményen áradt a gonoszság, hogy még a harcedzett birodalmi katonák is hátráltak előle, idegesen susmorogva egymás közt. A nemrég még halálra szánt lázadók felhagytak az ellenállással, s hanyatt-homlok menekültek, amint megpillantották a fekete vértet – a vértet, mely bár sötét volt, akár az éj, mégsem kelhetett versenyre a mögötte rejtőző agyban keringő gondolatok feneketlen sötétségével.
Egyetlen cél, egyetlen gondolat, egyetlen rögeszme tartotta most fogva ezt az agyat. Darth Vader agyát szinte égette ez a rögeszme, ahogy befordult a szétlőtt korvett egy másik átjárójába. Itt most kezdett oszlani a füst, bár távolról még hallatszott a csatazaj. A harc itt már befejeződött, de messzebb még dúlt.
Ahol a sötét nagyúr elhaladt, minden halálos csöndbe borult, csupán egy droid moccant a háta mögött. Szi Thripiónak végre sikerült az utolsó kábelt is leráznia magáról. Valahonnan a háta mögül emberi sikolyok hallatszottak, jelezve, hogy a birodalmi egységek könyörtelenül felszámolják az ellenállás utolsó gócait is.
Thripio végigpillantott a folyosón, de a szétszabdalt padlón kívül semmit se látott. Körülnézett, s ahogy megszólalt, a hangjában aggodalom csengett:
– Artu Detu, merre vagy? – A levegő mintha még egy kicsit tisztult volna. Thripio azon kapta magát, hogy az átjáró túlsó végébe mered.
Úgy rémlett, mintha Artu Detut látná. De amaz nem nézett feléje. Ehelyett a kis droid furcsa, dermedt tartásban állt ott, mintha figyelne valamire. S mintha egy emberi alak hajolna fölébe – rémlett fel bizonytalanul Thripiónak, mert még az ő elektronikus fotoreceptorainak sem volt könnyű áthatolni ezen a tapadós, savas füstködön. Fiatal és karcsú volt az alak, s valami nyugodt szépség áradt belőle, különösen – tűnődött el Thripio –, ha a felettébb homályos emberi szépségideálhoz mérjük. S mintha egy parányi kéz Artu hordótestén babrált volna valamit.
A homály ismét sűrűsödött, ahogy Thripio elindult feléjük. Amikor azonban a folyosó végébe ért, csupán Artut találta ott. Thripio kissé bizonytalanul nézett át a feje fölött. A droidoknak olykor voltak elektronikus hallucinációi – de vajon miért hallucinálna embert?
Vállat vont… Persze, miért ne? Igazán nem lehet csodálkozni rajta, tekintettel az elmúlt óra zűrzavaros eseményeire és arra a hatalmas adag nyers áramra, amit csak az imént szívott magába. Nincs oka meglepődni, bármit idézzenek is fel kaszkádkapcsolásos belső áramkörei ebben az állapotban.
– Hol voltál? – tette föl végül is a kérdést Thripio. – Elbújtál, mi? – Úgy döntött, nem említi az esetleges emberi alakot. Ha valóban csak hallucináció volt, esze ágában sincs ilyen csemegét szolgáltatni Artunak, hogy megtudja: milyen rossz hatással voltak az elmúlt események logikai áramköreire.
– Erre fognak visszajönni – folytatta, fejével a folyosó felé bökve, anélkül hogy lehetőséget hagyott volna a kisebbnek a válaszra –, hogy megnézzék, életben maradt-e valaki. Most aztán nem tudom, mihez kezdjünk. Nem valószínű, hogy bíznának a lázadók gépeiben, s elhinnék nekünk, hogy az égvilágon semmi fontosat se tudunk. Egyszerűen deportálnak Kessel fűszerbányáiba, vagy szétszednek darabokra, hogy az alkatrészeinket felhasználják sokkal vacakabb gépekhez. És még jó, ha nem azt feltételezik rólunk, hogy potenciális programhordozók vagyunk, mert akkor itt, a helyszínen ízekre robbantanak. Ha nem tudunk…
De Artu közben már sarkon fordult, és fürgén gurult végig a folyosón.
– Hé, hová mész?! Hát nem is hallod, mit beszélek? – Thripio több nyelven káromkodni kezdett; némelyik átok szinte mechanikusan tolult az ajkára, aztán fürgén a barátja nyomába eredt. A kis piszoknak – dohogott magában – olykor nem esik nehezére pimaszul szűkre zárnia az áramköreit.
A korvett központi irányítóterme előtti folyosót sűrűn ellepték a birodalmi katonák által összeterelt komor foglyok. Néhányan a földön feküdtek: sebesültek és haldoklók. Számos tisztet elkülönítettek a közkatonáktól, kis csoportba verődtek, s ellenséges, fenyegető pillantásokkal méregették az őket őrző, szótlan, mindazonáltal ugrásra kész fegyvereseket.
Akárha parancsra történne, mindenki elhallgatott – birodalmiak és lázadók egyként –, amint a folyosó egyik fordulója mögül feltűnt egy köpönyegbe burkolózó termetes alak. Az eddig elszántnak és hajlíthatatlannak tűnő lázadó tisztek közül ketten szabályosan remegni kezdtek.
A mindenki feje fölé tornyosuló alak szótlanul megállt egyikük előtt. Kinyúlt egy hatalmas kéz, az ujjak a tiszt nyaka köré kulcsolódtak, s a test felemelkedett a padlóról. A lázadó tisztnek kiguvadt a szeme, de nem mukkant.
A korvett parancsnoki hídjáról most lekecmergett egy birodalmi tiszt; a homlokára feltolt sisak mögött nemrég szerzett sebhely éktelenkedett.
Szaporán rázta a fejét, s így szólt:
– Semmi eredmény, uram. Az adattárolókat teljesen kitörölték.
Darth Vader alig észrevehető biccentéssel nyugtázta a hírt. Az átláthatatlan álarc most ismét a markában kínlódó tiszt felé fordult. A páncélkesztyűs ujjak összeszorultak. A fogoly kétségbeesett mozdulattal odakapott, hogy megpróbáljon lazítani a szorításon – hasztalan.
– Hol vannak a rögzített adatok?! – hördült fel fenyegetően Vader. – Hová rejtették a szalagokat?
– Mi… nem hallgattunk le… semmilyen információt – hörögte fuldokolva a markában himbálózó tiszt. Valahonnan mélyről sértett visítás tört elő belőle. – Különben is… ez… ez szenátusi hajó… Talán nem… látták… a jelzéseinket? Diplomáciai… küldetésben járunk.
– Pokolba a küldetésükkel! – mennydörögte Vader. – Hol vannak a szalagok?! – Tovább fokozta a szorítást; a nyilvánvaló fenyegetést nem lehetett félreérteni. Amikor végre válaszolt, a tiszt hangja nem volt már más, csak elfúlt suttogás.
– Egyedül… egyedül a parancsnok… tudja.
– A hajójuk az Alderaan-rendszer címerét viseli! – dörögte Vader, és torz vízköpőre emlékeztető légzőrostélyával még közelebb hajolt. – Az uralkodócsalád tagjai közül van valaki a fedélzeten? Kit szállítanak? – A vaskos ujjak szorosabbra zárultak, a tiszt egyre kétségbeesettebben küszködött. Utolsó szavai már tompán, valahonnan nagyon mélyről törtek elő, értelmetlen motyogásba fúlva.
Vader elégedetlen volt. Bár a keze között kínlódó alak iszonyú, visszavonhatatlanul végérvényes mozdulattal ellankadt, a vasmarok addig szorította, amíg vérfagyasztó hangok nem hallatszottak: az elroppanó csontok zenéje, akárha egy kutya játszik egy pléhdarabbal. Művét befejezvén undorral fújtatott egy nagyot, s a halott férfi ernyedt bábfiguráját nagy ívben a szemközti falhoz vágta. Jó néhány birodalmi katonának kellett félrehajolnia, hogy még idejében kitérjenek a rettenetes lövedék útjából.
A feltornyosuló alak váratlanul sarkon fordult, s a birodalmi tisztek parányira zsugorodtak attól az iszonyatos, szobormerev pillantástól.
– Szedjék szét ezt a hajót darabjaira, atomjaira, amíg meg nem találják azokat a szalagokat. Ha pedig utasok kerülnének elő, élve vezessék őket elém! – Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette még: – Mozgás!
A tisztek és a katonák szinte felbuktak a nagy sietségben, hogy minél előbb tisztuljanak onnan – nem feltétlenül Vader parancsait végrehajtandó, csak hogy minél távolabb kerüljenek a nyomasztó alaktól.
Artu Detu végül is egy elhagyott folyosón állt meg, amelyet láthatóan elkerült a harc és a füst. Itt érte utol az izgatott, megzavarodott Thripio.
– Végigrángattál a fél hajón, teljesen értelmetlenül… – tört ki, s közben elhűlve nézte, ahogy a köpcös kis droid kinyújtja az egyik karmos végtagját, s az egyik mentőegység fedélzeti ajtajáról lepattintja a plombát.
Azon nyomban kigyulladt egy vörös jelzőfény, s a folyosón megszólalt egy mély hangú sziréna.
Thripio vadul kapkodta a fejét jobbra-balra, de a folyosón semmi se mozdult. Amikor visszafordult, Artu már javában kászálódott befelé a kényelmetlen mentőkabinba. A kabint éppen akkorára tervezték, hogy néhány ember elférjen benne, gépekre senki se gondolt. Artu is eleget vesződött, míg végül sikerült begyömöszölnie magát a szűk kis fülkébe.
– Hé! – kiáltotta figyelmeztetően az elképedt Thripio. – Neked tilos oda bemenni! Az az embereknek van fenntartva. Arról talán még meggyőzhetjük a birodalmiakat, hogy a lázadók semmit se programoztak belénk, s hogy értékesebbek vagyunk annál, semhogy összetörjenek, de ha valaki meglát ott bent, akkor kész. Azonnal gyere ki!
Artunak végre-valahára sikerült betuszkolnia hordótestét a parányi műszerfal mögé. Kissé félrebillentette a törzsét, s vonakodó barátja felé fordulva megeresztett egy adagot a szokásos csiripelésből.
Thripio fülelt. Az ő bronzfejével nem lehetett homlokot ráncolni, de azért sikerült neki nagyon hasonló benyomást keltenie.
– Küldetés?… Miféle küldetés? Miről beszélsz egyáltalán? Olyanokat mondasz, hogy az ember már-már azt hinné, egyetlen integrált logikai áramkör sem maradt épen benned. Nem… elég volt a kalandokból! Igenis megpróbálkozom a birodalmiakkal, és nem szállok be oda.
Dühös, élesen pengő elektronikus hang jött válaszul az Artu egységből.
– Te! Engem te ne hívj esztelen bölcselőnek! – vágott vissza Thripio. –
Te felfújt, dagadt kis pojáca!
Thripio még hatásosabb replikán törte a fejét, amikor egy robbanás szabályosan elsöpörte a folyosó hátsó falát. Porfelhő kavargott, fémtörmelék sivított el a szűk mellékjáratban, s az első detonációt azon nyomban a láncreakcióként terjedő robbanások döreje követte. A felszakított fal belsejéből mohón csaptak ki a lángok, a fényük visszaverődött Thripio bronzburkolatának még megmaradt néhány érintetlenül sima foltjáról.
A langaléta droid még egy pillanatig tétovázott, s elektronikus nyelven valami olyasmit mormogott, hogy lelkét az ismeretlennek ajánlja; azzal bevágódott a mentőegységbe.
– Ezt még megbánom – dörmögte maga elé most már hallhatóan, miközben Artu működésbe hozta a biztonsági ajtó zárját mögötte. A kisebb droid elfordított néhány kapcsolót, felkattintott egy fedőlapot, és egy bizonyos sorrendben megnyomott három gombot. A lerobbanó rögzítőreteszek mennydörgésétől övezve, a mentőegység elvált a tönkrelőtt korvett törzsétől.
Amikor a hírközlőn megjött az üzenet, hogy a lázadók hajóján végképp felmorzsolták a maradék ellenállást is, a csillagromboló kapitányának nagy kő esett le a szívéről. Jólesően elernyedve figyelte, mi zajlik a foglyul ejtett járművön, amikor odakiáltott neki az egyik ütegparancsnok. Belépve a lövegállásba, a kapitány a hajó környezetét mutató körkörös képernyőre nézett, s egy parányi pontot vett észre rajta, ahogy az alant izzó bolygó felé halad.
– Újabb mentőegység, uram, most startolt. Mi a parancs? – A tüzértiszt keze tétova mozdulattal a számítógép-vezérlésű sugárágyúk elsütő kapcsolója felé nyúlt.
A kapitány, abban a magabiztos tudatban, hogy a helyzet korlátlan ura, s hogy félelmetes tűzerő van a keze alatt, könnyed közönnyel tanulmányozta a mentőegységet nyomon követő monitorok jelzéseit. Mindegyik üresen kéklett.
– Fölösleges tüzelnie, Hija hadnagy. A műszerek szerint nincs élőlény a fedélzetén. A mentőegység kilövőszerkezete nyilván rövidzárlatot kapott, vagy helytelenül programozták. Ne pocsékolja az energiát. – Azzal sarkon fordult, hogy jóleső elégedettséggel tovább nézze a lázadó hajóról átáramló foglyokról és a hadianyagról kiírt jelentéseket.
A sorozatban robbanó válaszfalak és a bélként kiomló, szikrázó vezetékek bizarr fényvillanásai visszaverődtek a rohamosztag parancsnokának páncéljáról, ahogy ott állt, s az eléje táruló folyosót pásztázta a tekintetével.
Éppen hátra akart fordulni, szólni a társainak, hogy zárkózzanak föl, amikor apró mozgásra lett figyelmes. Az a valami mintha az átjáró oldalán levő alacsony bemélyedések egyikében kuporgott volna. Lövésre készen felemelte a pisztolyát, óvatosan néhány lépést tett előre, s belesett a mélyedésbe.
Odabent törékeny, tetőtől talpig hófehérbe öltözött, reszkető alak lapult a bemélyedés falához, s tágra nyitott szemmel a katonára meredt.
A harcos csak most fogta föl, hogy egy fiatal nővel áll szemben, aki feltűnően emlékeztet arra a személyre, aki alighanem a leginkább érdekli a sötét nagyurat. A katona elvigyorodott a sisakja alatt. Micsoda szerencsés találkozás! Ezért biztosan kitüntetésre terjesztik fel.
A sisak védelmében kissé félrefordította a fejét, hogy a kondenzátormikrofonon át a többiek is hallják, amit mond.
– Megvan a kicsike! – kiáltott oda a háta mögött állóknak. – Állítsátok kábítóra a fegy…
Nem tudta befejezni a mondatot, ahogy a remélt kitüntetés is elmaradt.
Abban a pillanatban, ahogy a figyelme a mikrofon felé fordult, a leányról elképesztő gyorsasággal tűnt el a reszketés. Az energiapisztoly, amit előzőleg a háta mögé dugott, most előrelendült, és a leány kirontott a rejtekhelyről.
A katona, aki volt olyan balszerencsés, hogy rátalált, esett el elsőként, a fejéből csak olvadt csont- és fémmassza maradt. Ugyanez a sors várt a másik páncélos alakra is, aki közvetlenül utána érkezett. Akkor azonban fényes, kék energiahullám érintette meg a fiatal nő oldalát, aki azon nyomban a padlóra rogyott, még mindig vadul szorítva a pisztolyt parányi markában.
Fémes ruhájú alakok tódultak köréje. Egyikük, akinek a karján tiszthelyettesi rangjelzés volt látható, letérdelt, s a hátára fordította a heverő testet. Gyakorlott szemmel vizsgálgatta a bénult alakot.
– Nemsokára rendbe jön – állapította meg végül, s az alárendeltjeire nézett. – Jelentsétek Vader nagyúrnak.
Thripio az aprócska kabinablakon át megbabonázva nézte a Tatuin forró, sárgásan vibráló gömbjét, ahogy a bolygó feltartóztathatatlanul szívta magába a parányi mentőkabint. Tudta, hogy valahol messze mögöttük lassan láthatatlanná zsugorodik a szétlőtt korvett és a birodalmi romboló.
Ennek csak örült. Ha sikerül netán egy civilizált város közelében leszállniuk, majd keres valami derűs légkörű, elegáns elfoglaltságot, valamit, ami jobban megfelel az ő helyzetében levő, nagy gyakorlattal rendelkező munkaerőnek. Egyszerű gép létére éppen eléggé megviselték az utóbbi hónapok izgalmai, az a sok zűrzavaros esemény.
De itt még egyelőre nem tartottak, mert ahogy Artu vaktában nyomogatta a műszerfal gombjait, az sok mindennel kecsegtetett, csak sima leszállással nem. Thripio némi aggállyal szemlélte tömzsi társát.
– Biztos vagy benne, hogy tudod kezelni ezt a micsodát?
Artu mindössze egy diplomatikus füttyel válaszolt, ami kevéssé csillapította a nyurgább droid felkorbácsolt idegállapotát.
Sohase voltam olyan fanatikus Csillagok háborúja rajongó, hogy a mozifilmek után megfontoljam a könyvek elolvasását is, de most, hogy beleolvastam, magával rántott.
A Star Wars-trilógia három kötetét (1, 2, 3) az Agave újította fel és adja ki.
