A szülők legnagyobb dilemmája: melyek azok a tényezők, amelyek a tehetség kibontakoztatásához, és melyek, amelyek az elkallódásához vezetnek?
Csíkszentmihályi Mihály és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a képességek fejlesztéséhez komoly kihívásokra van szükség, és a tanulók szociális környezete is döntő jelentőségű. Kutatásaik során kimutatták, hogy az iskolában ritkán élnek át a gyerekek „flow” élményt, azaz igen kevés képességeiknek megfelelő kihívással találkoznak, amelyek a megfelelő önbizalom, önértékelés és jó közérzet kialakulásának alapfeltételei lennének. A népszerű pszichológus kutatócsoportjának eredményeit bemutató könyve mindenkinek a hasznára válhat, aki elő szeretné segíteni egy gyermek tehetségének kibontakoztatását.
Csíkszentmihályi Mihály: Tehetséges gyerekek (részlet)
Az emberek általában azt tartják a „tehetségről” – például a magas intelligenciahányadosról vagy a korán megnyilvánuló zenei tehetségről –, hogy az természetes előny, amelyet néhány szerencsés ember a születésekor hoz magával. A tehetség azonban nem természetes fogalom, hanem társadalmi képződmény. Környezetünk pozitív értékei alapján bizonyos tulajdonságokat jónak címkézünk. Van olyan kultúra, ahol az epilepsziát isteni adottságnak tartják; vagy ahol a kövér emberek a szépek.
A mi kultúránkban – ahol az absztrakt tudásnak egyre nagyobb szerepe van – a szellemi képességek, ezen belül is a logikai és műszaki adottságok, nagy becsben vannak.
Hogy meg tudjuk világítani, mi is a tehetség, érdemes bevezetnünk néhány fogalmat. Szerintünk három tényező határozza meg: a személyes tulajdonságok, amelyek részben öröklöttek, másrészt pedig az egyén fejlődése során kialakulnak; a kulturális elvárás, amely egy szabályrendszer alapján meghatározza az értelmes és értékes dolgok körét; és végül a társadalmi elismerés és támogatás, amely azoktól az emberektől és intézményektől várható, akik eldöntik, hogy mi tekinthető értékesnek.
Például egy kiváló logikai képességgel megáldott fiatal tehetség hiába tud nagyon jól bánni a számokkal, hiába látja kiválóan a mennyiségek közti kapcsolatokat, sose lesz belőle matematikus, ha nem tud megfelelni a matematika elvárásainak, mert nem tudja a gondolatait a matematikában megszokott formába (axiómák, tételek, bizonyítások stb.) önteni. És ahhoz, hogy érvényesíteni tudja a tehetségét, még a megfelelő egyének vagy intézmények elismerésére is szüksége van.
Jó példa erre a huszadik század első évtizedeiben világhírűvé vált zseniális indiai matematikus, Rámánudzsan* esete.
Rámánudzsan Indiában született, és ott végezte el a középiskolát, felsőbb matematikát nem tanult. De már a középiskolában megmutatkozott matematikai tehetsége. Egy sor olyan tételt fölfedezett, amelyet előtte más matematikusok közöltek. Később egy felsőbb szintű matematikai könyv került a birtokába, amelyből sok mindent megtanult, majd jelentős új felfedezésekre jutott. A matematikai elvárások azonban Indiában nem voltak magas szintűek, és a környezet sem értékelte a matematikai tehetséget. Szerencséjére azonban meg tudta fogalmazni az eredményeit valamennyire érthető matematikai formában, bár meglehetősen sajátos, egyéni módon. Ha otthon marad, legföljebb annyit tudtak volna róla, hogy nagy tehetséggel megáldott ember. Rámánudzsan azonban elküldte az eredményeit G. H. Hardynak, az akkori idők kiemelkedő angol matematikusának, akinek a szakmai véleménye és elismerése meghatározó volt Rámánudzsan pályájára nézve. Hardy felismerte Rámánudzsan rendkívüli tehetségét. Cambridge-ben egyetemi ösztöndíjat szerzett neki, és mindaddig mellette állt mentorként, amíg a képességeit a matematikai elvárásoknak megfelelő szintre fejlesztette. A történet másik oldala: Rámánudzsant ma a huszadik század egyik legnagyobb matematikusaként ismerjük, Hardy támogatása nélkül azonban csak reményteljes dilettáns maradt volna. A veleszületett tehetség kevés lett volna ahhoz, hogy az ismeretlenség homályából eljusson a világhírig. Ehhez az kellett, hogy elismerjék és támogassák. Így ismerhette csak meg az akkori szakmai elvárásokat. És csak így válhatott számára lehetővé, hogy tehetségét igazán kibontakoztathassa.
Ha valaki biológiailag alkalmas is arra, hogy valamilyen területen kimagasló tevékenységet mutasson fel, tehetségének a társadalmi elismerése és támogatása csak a kulturális értékek speciális elvárásainak teljesítésével következhet be. A természettudományokhoz kivételes képességgel rendelkező gyerekből csak akkor lehet tudós, ha a környezetében elég magas szinten foglalkoznak természettudományokkal, és ha a tudomány szakemberei nyitottak az új tehetségek iránt. Az eszkimók között, ahol semmi hagyománya nincs a festészetnek, hiába van egy gyereknek kivételes színérzéke, nem fogják fölfedezni a tehetségét. A sportbeli adottságokat az Egyesült Államokban sokkal inkább tekintik fejlesztendő tehetségnek, mint Nyugat-Európában; és még az Egyesült Államoknál is inkább Kelet-Európában, ahol (különösen a rendszerváltások előtt) nagy fontosságot tulajdonítottak a sport teljesítményeknek.
Jelenleg azokat a gyerekeket szokták tehetségesnek nevezni, akiknek az IQ-juk az IQ-tartomány felső 3–5%-ába esik. Eszerint a magas intelligenciahányados olyan széles körű, absztrakt értelmi képességet jelent, amely bármilyen, vagy legalábbis a legtöbb, műveltségi területen kimagasló teljesítményt hozhat. Kétségtelen, hogy az általános értelmi képesség – amit például a Spearman-féle g-faktor mutat – sok területen a jó teljesítmény alapja, de az is biztos, hogy jelenlegi kultúránkban túlhangsúlyozzuk az absztrakt értelmi képesség fontosságát, és érdemtelenül minden más fölé helyezzük. Az IQ-hányados minden téren mérvadó lett, függetlenül attól, hogy milyen szerepe van a különböző területeken. Az értékelő eljárások egy jól menő és a pozíciójához mindenképpen ragaszkodó iparággá nőtték ki magukat.
Mi azonban nem fogunk beszállni se pro, se kontra az IQ körüli vitákba. Könyvünkben majdnem kizárólag meghatározott területeken – matematika, természettudományok, zene, művészetek, sport – mutatkozó teljesítmények szempontjából vizsgáljuk a tehetséget. Bizonyos területeken, például az említettek közül az első kettőn, az IQ-teszttel mérhető értelmi szint fontos tényező. Önmagában az értelmi szint azonban nem érdekel minket. Mi azzal foglalkozunk, hogy mivel és miképpen lehet segíteni a képességek fejlesztését és a tehetség szociokulturális kiteljesedését.
* Rámánudzsan Srínivásza – vagy a szakirodalomban használatos angol nevén: Ramanujan Srinivasa (1887. december 22. – 1920. április 26.) indiai matematikus zseni. Magasabb tanulmányok folytatása nélkül jelentős felfedezéseket tett a matematikában, különösen a számelméletben, a kombinatorikus számelméletben (osztályfelbontásokkal kapcsolatos problémák) és a végtelen sorokkal kapcsolatban. Rámánudzsan matematikai felfedezései szokatlanok voltak – tételeit általában nem bizonyította, csak egyszerűen leírta őket. Számára a szép matematikai formula önálló esztétikai értéket jelentett. Kortársai tisztában voltak nagyságával, de úgy vélték, hogy olyan jellegű eredményeket ért el, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a matematika történetében megkapja méltó helyét. Forrás: Wikipedia. (A szerk.)
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
