A legújabb Disney-Pixar animáció, a Coco szépen és szeretettel mesél életről és halálról, lázadásról és családról. Azonnal a kedvenc filmem lett, alig várom, hogy újra megnézzem.
“Úgy érzem, hogy engem elátkoztak valami olyanért, ami még a születésem előtt történt.”
Ki az, akinek Coco-ról nem Coco Chanel jut az eszébe? Éppen ezért tűnt eszement ötletnek, hogy valamelyik filmgyártó Coco címmel hozzon ki egy animációs filmet, ráadásul úgy, hogy a film főszereplőjét Miguelnek hívják és a filmben egyetlen utalás sincs Chanelre, viszont Frida Kahlo többször is feltűnik.
Na jó, kezdem az elején, mert ez így egy hatalmas katyvasznak tűnik, miközben a Coco című animációs film forgatókönyve – túlzás nélkül – tökéletes. Nagyon rendben van a sztori, a karakterek, a jellemfejlődés és azok a nüansznyi semmiségek is, amitől szívig hatol egy történet. Nem mellesleg a Coco nagyon bátor, mert képes úgy mesélni családról, szeretetről és halálról, hogy végig hiteles és őszinte.
Tehát a film főszereplője Miguel és az ő családja. Coco Miguel dédije, aki bájos és kedves, de már nagyon öreg. Miguel imádja a zenét, míg a családja utálja a zenét, mert a zene fájdalmat hozott a családra. A cipőkészítés viszont megbízható és a túlélés záloga. A családja, főleg a nagyon határozott természetű nagymamája, megpróbálja megvédeni Miguelt a zenétől, akár erőszakkal is.
Nagyon szerettem a történetben, hogy életemet meghatározó egyik legnagyobb tanulság a “családi pakk” némileg allegorikusan, mégis összefüggéseiben feltárul. Legtöbbünknek hónapok, évek munkája visszafejteni, hogy hogy az a fojtogató lehetetlenség, ami eltakarja a napot, hogyan és miért került a szeretetpakkba és hogyan élhetünk vele vagy hogyan tudjuk felülírni.
Miguel nem fogadja el, hogy nem zenélhet, így bálványa, Ernesto de la Cruz “útmutatása” alapján megpróbálja valóra váltani az álmait. Ez oda vezet, hogy a Holtak Földjére jut, ahol halott családtagjai mindent megpróbálnak, hogy visszajuttassák őt az élők világába, de Miguel nem tud úgy visszamenni, hogy lemondjon a zenéről, így inkább halott ükapja keresésére indul.
Néhány boldog, majd néhány rettentő pillanatig Miguel azt hiszi, hogy Ernesto de la Cruz, a bálványa az ükapja, ám az igazság ennél sokkal szívszorítóbb. Miguelnek végül nem csak saját magát, hanem ükapját és ezzel együtt családját is meg kell mentenie. Fel kell tárnia az igazság minden részletét, ez pedig sok-sok könnyel jár. Legalábbis nekem csorogtak a könnyeim, de jó könnyek voltak ezek.
A fiaim is hatalmas érzelmi hullámvasutazáson száguldottak végig a film közben. Amikor nekem potyogtak a könnyeim, ők az ölembe vackolták magukat és szorították a kezemet. Coco “meggyúrta” a lelkünket, de a film végén boldogok voltunk. Azért, ami a vásznon történt és azért is, mert mi egy család vagyunk.
Ui: Jövő tavasszal rengeteg bársonyvirágot (büdöskét) kell ültetnem a kertbe.
