C. Chabris és D. Simons: A láthatatlan gorilla (részlet)

Azt hisszük, úgy éljük és érjtük meg a világot, ahogy az a valóságban van, de gondolatainkat a mindennapi illúziók ostromolják. A láthatatlan gorilláról Mérő László pszichológus, az ELTE Gazdaságpszichológiai szakcsoportjának egyetemi tanára a következőket nyilatkozta: „remek könyv a szakma legjobbjaitól, amelyben a legkiemelkedőbb, legtanulságosabb kísérleteket mutatják be igen szakszerű és mégis szórakoztató, közérthető módon, érdekes mindennapi példákkal illusztrálva. A láthatatlan gorilla valóban olyan kiváló szimbóluma az észlelési illúzióinknak, mint ahogyan azt a szerzők bemutatják.” Hogyan futhatott el egy rendőr egy brutális támadás mellett úgy, hogy észre sem vette? Mi a közös a bűnözőkben és a sakkmesterekben? Miért hemzsegnek díjakat besöprő filmekben is a vágási hibák? Miért költ el egy cég milliárdokat egy terméke bevezetésére, amikor pedig saját elemzői is tudják, hogy nem fognak sikerrel járni? Christopher Chablis és Daniel Simons figyelemre méltó történetekkel és az intuícióval ellentétes tudományos eredményekkel demonstrálnak egy fontos igazságot: agyunk nem úgy működik, ahogy mi azt gondoljuk. Azt hisszük, úgy éljük és érjtük meg a világot, ahogy az a valóságban van, de gondolatainkat a mindennapi illúziók ostromolják. Közlekedési szabályokat állapítunk meg, és bűnügyi pereket építünk arra a feltételezésre, hogy az emberek észreveszik, ha valami pont az orruk előtt történik. A láthatatlan gorilla számos példán mutatja meg, hogy az illúziók miként tévesztenek meg minket. Chabris és Simons elmagyarázza, miért esünk áldozatául ezeknek a mindennapi illúzióknak, és mit tehetünk, hogy be tudjuk oltani magunkat a hatásaik ellen.   Christopher Chabris és Daniel Simons: A láthatatlan gorilla (részlet) 1. fejezet „Azt hiszem, azt észrevettem volna” 1995. január 25-én, egy hideg, felhős reggelen, hajnali két óra körül négy fekete férfi hagyta el sietve egy lövöldözés helyszínét a bostoni Grove Hall városrész egyik gyorséttermét. Miközben egy aranyszínű Lexusszal elhajtottak, a rendőrségi adóvevőn tévesen adták közzé, hogy az áldozat rendőr volt, ezért jó néhány szomszédos körzet rendőre bekapcsolódott a körülbelül 15 kilométeren át tartó hajszába. A következő 15–20 percnyi zűrzavarban egy rendőrautó kisodródott az útról, és nekiütközött egy parkoló kisteherautónak. Végül a Lexus a Woodruff úton, egy zsákutcában állt meg, Mattapan városnegyedben. A gyanúsítottak kiugrottak az autóból, és különböző irányokba menekültek. Egyikük, a 24 éves Robert „Smut” Brown III sötét bőrkabátban, az anyósülés mögül kiszállva a zsákutca egyik oldala felé rohant, egy drótkerítéshez. Az elsőként odaérő autó – egy civil rendőrkocsi – a Lexustól balra állt meg. Michael Cox, a rendőrség geng-ellenes egységének kitüntetett tisztje, aki a közeli Roxbury körzetben nőtt fel, kiszállt az anyósülésről, és Brown nyomába eredt. Cox a gengszterekhez hasonlóan fekete bőrű, és aznap este civil ruhában volt: farmerban, fekete kámzsás pulóverben és csuklyás sportkabátban. Cox épp Brown után ért oda a kerítéshez. Ahogy Brown a kerítés tetejére ért, a dzsekije beakadt a drótba. Cox Brown után nyújtózkodott, próbálta visszahúzni, de Brownnak sikerült valahogy átesnie a kerítésen. Cox már készült, hogy utánamászik, amikor hátulról valami tompa tárggyal, gumibottal vagy elemlámpával fejbe vágták. Visszaesett a földre. A rendőr összetévesztette az egyik gyanúsítottal, majd jó néhány rendőr összeverte, a fejét, hátát, arcát és száját rúgták. Pár pillanat múlva valaki kiabálni kezdett: „Állj, állj, rendőr, ő rendőr!” Ekkor a rendőrök elmenekültek, hátrahagyva az eszméletlenül fekvő Coxot, akinek fejsérülései voltak, agyrázkódása és vesesérülése. Közben tovább folytatódott a gyanúsítottak üldözése, és még több rendőr érkezett a helyszínre. Az elsők között ért oda a dél-bostoni Kenny Conley, egy magas, atlétikus férfi, aki négy évvel korábban csatlakozott a rendőrséghez, közvetlenül az érettségi után. Kenny Conley járőrautója körülbelül 10–12 méterre állt meg az arany Lexustól. Conley látta Smutt Brownt felmászni a kerítésre, leugrani a másik oldalra, és tovább menekülni. Conley a kerítésen átmászva követte Brownt, gyalog üldözte körülbelül másfél kilométeren keresztül, végül fegyvert rántva bilincselte meg a River utcában, egy parkolóban. A Cox rendőr elleni támadásban Conley nem vett részt, hanem – miközben Coxot épp lehúzták a kerítésről – Brown nyomba eredt, és a kerítésen épp ott mászott át, ahol Coxot ütlegelték. Habár a többi, gyilkossággal gyanúsított személyt is elfogták, és az esetet megoldottnak tekintették, a Cox elleni támadást nem zárták le. A következő két évben a rendőrség belső ellenőrzése és egy vádesküdtszék is kereste a válaszokat a zsákutcában történtekre. Kik ütötték Coxot? Miért tették? Egyszerűen összekeverték fekete kollégájukat a fekete gyanúsítottal? Ha így volt, miért menekültek el, ahelyett hogy a mentőket hívták volna? Az ügy nem sokat haladt előre, és 1997-ben a helyi ügyészek átadták azt a szövetségi hatóságoknak, hogy a polgárjogok lehetséges megsértésének ügyében nyomozhassanak. Cox három rendőrt nevezett meg, akik szerinte aznap éjszaka megtámadták, de mindhárman tagadták, hogy a történtekről tudnának valamit. A legelső rendőrségi jelentésekben azt írták, hogy Cox akkor szerezte a sérüléseit, amikor megcsúszott egy darab jégen, és nekiesett egy rendőrautó hátuljának. Bár a helyszínen tartózkodó közel 60 rendőr közül sokaknak észre kellett volna vennie, hogy mi történik Coxszal, egyikük sem ismerte be, hogy tudna valamit a verésről. Itt van például a Smut Brownt letartóztató Kenny Conley eskü alatt tett vallomása. Kérdés: – Egyszóval azt vallja, másodpercekkel azután mászott át a kerítésen, hogy a gyanúsított is megtette. Válasz: – Igen. K: – És ekkor nem látott egy fekete bőrű, civil ruhás detektívet, aki szintén őt üldözi? V: – Nem, nem láttam. K: – Valójában, a vallomásának megfelelően, egyáltalán nem üldözte fekete bőrű civil ruhás rendőr? V: – Nem láttam egyetlen fekete civil ruhás rendőrt sem valakit üldözni. K: – Ha üldözte volna, akkor meglátja? V: – Látnom kellett volna. K: – És ha a gyanúsítottba kapaszkodik, miközben a gyanúsított a drótkerítés tetején van, és feléje lendül, azt látta volna? V: – Látnom kellett volna. Amikor arra kérdeztek rá, észrevette volna-e, ha Cox megpróbálja lehúzni Smut Brownt a kerítésről, azt felelte: „Azt hiszem, azt észrevettem volna”. Conley tömör válaszai vonakodó tanúra engednek következtetni, akit az ügyvédei kioktattak: lehetőleg igennel vagy nemmel válaszoljon, és önként ne szolgáljon információval. Mivel ő volt az a rendőr, aki a gyanúsított üldözésébe kezdett, ideális helyzetben volt ahhoz, hogy tudja, mi történt. Miután kitartóan tagadta, hogy látta volna Coxot, tulajdonképpen megakadályozta a szövetségi ügyészek erőfeszítéseit, hogy elítéljék a támadásban részt vett rendőröket, és ezért a támadásért soha senkit nem vontak felelősségre. Az egyetlen személy, akit ebben az ügyben bűncselekménnyel meggyanúsítottak, az maga Kenny Conley volt. 1997-ben elítélték hamis tanúzás és az igazságszolgáltatás akadályozása miatt. Az ügyészek meg voltak győződve, hogy Conley hamisan vallott (testilying) – eskü alatt furcsa módon azt bizonygatva: nem látta, mi történik a szeme előtt. Ahogy a rendőrök, akik jelentésükben letagadták, hogy tudnának a verésről, úgy Conley sem árulná be a kollégáit. Közvetlenül Conley elmarasztaló ítélete után a Bostonban és környékén dolgozó kiváló oknyomozó riporter, Dick Lehr írta: „A Cox botrány bemutatja a bostoni rendőrség betyárbecsületét… Rendőrök szűk kis köre, akik hamis történetekkel védik egymást.” Kenny Conley ragaszkodott az ő verziójához, és ügye bírósági tárgyalásra került. Smut Brown azt vallotta, hogy Conley volt az a rendőr, aki letartóztatta. Azt is mondta: miután leugrott a kerítés tetejéről, visszanézett, és az ütlegelők mellett egy magas, fehér rendőrt látott állni. Egy másik rendőr is azt vallotta, hogy Conley ott volt. Az esküdtek kételkedtek abban, hogy miközben Conley Brownt üldözve a kerítéshez rohant, nem vette észre, hogy valakit vernek, sőt, Coxot sem látta. A tárgyalás lezárása után egy esküdt magyarázta: – Számomra hihetetlen volt, hogy – bár nagy volt a káosz – mégsem látott semmit. Burgess Nichols esküdt mesélte, hogy neki egy másik esküdt mondta, hogy az apja és a nagybátyja is rendőr volt, és a rendőröket arra tanítják, hogy „mindent megfigyeljenek”, mert „képzett profik” . Mivel az esküdtek képtelenek voltak Conley tanúvallomását – hogy nem vette észre Coxot, pedig látnia kellett volna – összeegyeztetni a vele szemben támasztott elvárásaikkal, végül bűnösnek találták hamis tanúzásban és az igazságszolgáltatás akadályozásában, és 34 hónapnyi letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 2000-ben, miután az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága ügyének meghallgatását visszautasította, a bostoni rendőrség elbocsátotta. Miközben ügyvédeinek sikerült a bebörtönzését újabb és újabb fellebbezésekkel megakadályoznik, Conley új munkát keresett magának, és asztalos lett. Dick Lehr újságíró, aki Cox ügyével kapcsolatban a rendőrök „hallgatásának kék faláról” írt, Kenny Conley-t 2001 nyaráig soha nem is látta. Találkozásuk után Lehr tűnődni kezdett, vajon lehetséges-e, hogy Conley tényleg az igazat vallotta arról, amit Smut Brown üldözése közben látott és átélt. Lehr ekkor hozta el az egykori rendőrt Dan (Daniel Simons, a könyv egyik szerzője – a szerk.) harvardi laboratóriumába. Gorillák társaságában Mi ketten több mint egy évtizede találkoztunk – Chris végzős diák volt a Harvard University pszichológia tanszékén, Dan épp akkor került oda új egyetemi tanársegédként. Irodáink egy folyosón voltak, és hamarosan rájöttünk, mindkettőnket érdekel, hogy a minket körülvevő látható világot hogyan érzékeljük, emlékszünk rá és gondolkodunk róla. Kenny Conley esete már teljes lendületben volt, amikor Dan a kísérleti módszerekről tartott egy előadássorozatot az egyetemi hallgatóknak, Chris pedig a tanársegédje volt. Évfolyamfeladatuk részeként a diákok segítettek néhány kísérlet elvégzésében, amelyek közül az egyik meglehetősen híressé vált. Ez a vizuális figyelem és tudatosság egy sor ötletes tanulmányán alapult, amelyet eredetileg a kognitív pszichológia úttörője, Ulric Neissner folytatott az 1970-es években. Neissner akkor tette át székhelyét a Cornell Universityre, amikor Dan utolsó éves egyetemista volt ott, és rengeteg beszélgetésük inspirálta Dant arra, hogy Neisser korábbi alapvető kutatásaira építse saját kutatásait. A pszichológia tanszék épületének egyik ideiglenesen üres folyosóján a diákokkal mint színészekkel készítettünk egy rövid filmet két csapatról, amelyek kosárlabdákat dobálnak egymásnak. Az egyik csapat fehér pólót viselt, a másik feketét. Dan kezében volt a kamera, és ő volt a rendező is. Chris a cselekményt koordinálta, és ő mondta meg, melyik jeleneteket vegyük fel. Az anyagot digitálisan megvágtuk, videokazettákra másoltuk, majd diákjaink szétszéledtek a Harvard területén, hogy a kísérletet elvégezzék. Önkénteseket kértek arra, hogy számolják meg, a fehér pólót viselő csapat tagjai hányszor passzolják egymásnak a labdát– de a fekete felsőt viselő csapatra nem kell figyelniük. A videó egy percig sem tartott, és utána az alanyokat megkérdezték, összesen hány passzot számoltak. Ha a kísérletet ki akarja próbálni saját magán is, akkor most ne olvasson tovább, hanem menjen a www.theinvisiblegorilla.com weboldalra. (Itt közvetlenül elérhető a video!)Figyelmesen nézze végig a videót, és ügyeljen arra, hogy a pattogtatott és nem pattogtatott passzokat is számolja. Diákjaink az alanyokat rögtön a videófelvétel befejezte után megkérdezték, hány labdapasszolást számoltak. A helyes szám – ha jól emlékszünk – 34 vagy talán 35 volt. Az igazat megvallva, nem is számít. A passz-számolási feladat arra volt hivatva, hogy az emberek a képernyőn történtekre koncentráljanak, de mi nem a passz-számolási képességeikre voltunk kíváncsiak. Tulajdonképpen valami mást vizsgáltunk: a videó felénél egy női hallgató gorilla jelmezt viselve besétált a képbe, megállt a játékosok között, szembefordult a kamerával, megdöngette a mellét, majd kisétált a jelenetből – mindezt körülbelül 8 másodperc leforgása alatt hajtva végre. Miután a kísérleti alanyokat megkérdeztük a passzokról, feltettük a fontosabb kérdést is: Kérdés: – Észlelt valami szokatlan dolgot a számolási feladat közben? Válasz: – Nem. K: – A játékosokon kívül észrevett valami mást is? V: – Nos, volt ott néhány lift, S betűk a falra festve. Azt nem tudom, hogy az S betűk mit jelenthettek. K: – Észrevett valaki mást is a játékosokon kívül? V: – Nem. K: – A gorillát észrevette? V: – A mit?! Elképesztő, de tanulmányunkban a tesztalanyok durván fele nem vette észre a gorillát! Amikor újra megnézték a videót, de nem számolták a passzokat, legnagyobb megrökönyödésükre mindannyian látták a gorillát. Néhányuk önkéntelenül felkiáltott: – Ezt nem láttam? vagy – Nem létezik! Egy férfi, akivel a Dateline NBC ugyanezt a kísérletet elvégeztette a tesztünkről szóló műsorukhoz, kijelentette: – Tudom, hogy az első alkalommal a gorilla nem vonult át a színen. Voltak, akik meggyanúsítottak minket azzal, hogy amíg nem figyeltek oda, kicseréltük a kazettát. Azóta a kísérletet nagyon sokszor, különböző feltételek mellett, egymástól nagyon különböző kísérleti alanyokkal, és számos országban megismételték, de az eredmény mindig ugyanaz: a kísérletben szereplők körülbelül fele nem veszi észre a gorillát. Miért nem vették észre a gorillát, amely a szemük előtt sétált, szembefordult velük, a mellét döngette, majd elment? Mi tette a gorillát láthatatlanná? Ez a hibás megfigyelés abból adódik, hogy a nem várt tárgyakra nem figyelünk oda, ezért a tudományos neve „akaratlan vakság” („inattentional blindness”). Ez az elnevezés különbözteti meg a sérült látószerv következtében kialakult vakságtól. A mi esetünkben az emberek nem látták a gorillát, de nem azért, mert a szemükkel volt probléma. Ha az emberek a látható világuk egy bizonyos részére vagy jellegére koncentrálnak, hajlamosak arra, hogy váratlan dolgokat ne vegyenek észre, még akkor is, ha ezek a váratlan dolgok szembetűnőek, fontosak lehetnek, és pont ott tűnnek fel, ahová épp néznek. Ennek ellenére nem az akaratlan vakság vagy a láthatatlan gorilla volt az oka annak, hogy ezt a könyvet megírjuk. a tény, hogy emberek nem vesznek észre dolgokat, fontos, de bennünk még nagyobb hatást keltett a meglepődésük, amikor ráébredtek, valami teljesen elkerülte a figyelmüket. Amikor újra megnézték a videót, de most nem számolták a passzokat, legnagyobb megdöbbenésükre mindegyikük könnyedén észrevette a gorillát. – Ezt nem vettem észre? – kérdezte egyikük önkéntelenül. – Nem létezik! – kiáltotta egy másik. Egy férfi, akivel egy későbbi időpontban a Dateline NBC producerei végeztették el a kísérletet, ezt mondta: – Tudom, hogy az első alkalommal a gorilla nem sétált keresztül a színen. Más tesztalanyok azzal gyanúsítottak meg minket, hogy miközben nem figyeltek, kicseréltük a kazettát. A gorillatörténet azt illusztrálja – talán még drámaiabban, mint más kísérletek –, hogy a figyelem illúziójának milyen erős és mindent átjáró a hatása: sokkal kevesebbet észlelünk a bennünket körülvevő, látható világból, mint gondolnánk. A könyv írása közben megbíztuk a SurveyUSA közvélemény-kutató céget, hogy reprezentatív mintával dolgozva kérdezze meg az amerikai felnőttek véleményét, szerintük hogyan működik az agyuk. A végeredmény szerint a megkérdezettek több mint 75%-a egyetértett azzal, hogy észrevenne ilyen váratlan eseményeket, még akkor is, ha közben valami másra koncentrál. (A vizsgálatunk más eredményeiről a könyv későbbi fejezeteiben is beszélünk). Az igaz, hogy világunk bizonyos részeit kristálytisztán érzékeljük, különösen azokat, amelyekre az adott pillanatban koncentrálunk. De ez a részletekben bővelkedő megismerés elkerülhetetlenül arra a téves meggyőződésre vezet, hogy környezetünk minden egyes részletét feldolgoztuk. Lényegét tekintve tudatában vagyunk annak, hogy a minket körülvevő világ egy részét mennyire színesen látjuk, de környezetünk azon szeletéről, amely nem áll figyelmünk középpontjában, nem veszünk tudomást. Az élénk, részletes megfigyeléseink hatására feltételezzük, hogy egy vizuálisan jellegzetes vagy szokatlan objektumra felfigyelünk – pedig az a valóságban gyakran észrevétlen marad. Mióta kísérletünk 1999-ben megjelent a Perception folyóiratban Gorillák társaságában (Gorillas in our Midst) címmel, a pszichológia területén ez lett az egyik legszélesebb körben demonstrált és megvitatott tanulmány. 2004-ben IgNobel-díjat érdemeltünk ki vele („oly eredményekért odaítélve, amelyeken először nevetünk, majd elgondolkodunk”), sőt megtárgyalták a CSI-filmsorozat egyik epizódjában is. Már számolni sem tudjuk, hányszor kérdezték tőlünk: láttuk-e a videót a kosárlabda-játékosokkal és a gorillával. Kenny Conley láthatatlan gorillája Dick Lehr azért hozta el Kenny Conley-t Dan laboratóriumába, mert hallott a gorillás kísérletünkről, és kíváncsi volt, Conley hogy teljesít. Conley fizikai megjelenése impozáns volt, ám sztoikus volt és szótlan. Azon a napon főleg Lehr beszélt. Dan a laborjában egy kis ablak nélküli szobába vezette őket, megmutatta Conley-nak a videót, megkérve, hogy számolja a fehér pólót viselő játékosok passzait. Előzetesen nem lehetett tudni, Conley felismeri-e avagy sem a váratlanul megjelenő gorillát – körülbelül fele azoknak, akik megnézték a videót, észrevette a gorillát –, és az, hogy Conley meglátja-e vagy sem, nem fogja bizonyítani, hogy hat évvel azelőtt láthatta-e Cox összeverését a Woodruff úton. (Mindkettő fontos pont, amelyekre rövidesen visszatérünk). Az érdekes kérdés az volt, Conley hogyan fog reagálni, ha meghallja tudományos tézisünket. Conley pontosan megszámolta a passzokat és észrevette a gorillát is. Ahogy a többiek, akik látták a gorillát, ő is őszintén meglepődött, miként lehet, hogy mások nem vették észre. Még akkor is, amikor Dan elmagyarázta, hogy vannak, akik váratlan eseményeket nem észlelnek, ha közben figyelmük másra irányul. Conley így is nehezen fogadta el, hogy vannak, akik a számára nyilvánvaló gorillát nem vették észre. A figyelem illúziója annyira belénk ivódott és elterjedt, hogy mindenkiben, aki kapcsolatba került Kenny Conley esetével, hibás kép élt az agy működésével kapcsolatban: az a téves meggyőződés, hogy a minket körülvevő világot sokkal jobban megfigyeljük – és épp ezért mindent észre kellene vennünk és megjegyeznünk –, mint ahogy a valóságban megtörténik. Conley maga vallotta azt, hogy ha tényleg elfutott mellette, látnia kellett volna Cox kegyetlen összeverését. Conley elítélése után ügyvédei fellebbezésükben azt próbálták bizonyítani: Conley nem futott el az ütlegelők mellett. A vallomások arról, hogy látták a verés helyszínén, nem felelnek meg a valóságnak, és a többi rendőr leírása az esetről nem volt pontos. Ezek az érvelések mind azon a feltételezésen alapultak, hogy Conley csak akkor állíthatja az igazságot, ha a verést nem volt lehetősége látni. De mi a helyzet, ha a Woodruff út zsákutcájában Conley szembetalálta magát a gorillakísérlet valós verziójával? Ott lehetett közvetlenül Cox mellett miközben verik, közvetlenül rá is nézhetett, mégsem látta, és nem emlékezett rá. Conley azon aggódott, Smut Brown átjut a kerítésen és megszökik, ezért egyetlen cél lebegett a szeme előtt: az, hogy a gyanúsított el ne meneküljön. Ahogy ő maga mondta: egyfajta „csőlátással”. Conley ügyésze a gondolatot nevetség tárgyává tette, mondván Conley nem csőlátás miatt nem látta a verést, hanem a videó letörlése miatt – „Coxot szándékosan vágták ki a képből”. De ha Conley elég erősen koncentrált Brownra, miként a tesztalanyaink a kosárlabda passzok számlására, száz százalékban lehetséges, hogy elrohant a támadás mellett, és mégsem vette észre. Ha így volt, Conley vallomásának egyetlen pontatlan része az a határozott meggyőződés, hogy észrevette volna Coxot. Ebben az ügyben az a legmeglepőbb, hogy Conley saját vallomása volt a közvetlen bizonyíték, amely őt a verés helyszínéhez kötötte, és ez az a bizonyíték – az elménk működéséről szóló téves meggyőződéssel, és a többi rendőr kitartó hallgatásával együtt –, ami az ügyészeknek lehetővé tette, hogy hamis tanúzással és az igazságszolgáltatás akadályozásával vádolhassák meg. Ők és a Conley-t elítélő esküdtek mind meg voltak győződve: ő is a kollégáit védi. Kenny Conley ítéletét végül 2005 júliusában a fellebbezések hatására hatályon kívül helyezték. Ügyét azon év szeptemberében zárták le végleg, amikor az állam eldöntötte, hogy nem vádolják meg újra. Ám Conley győzelme nem annak volt köszönhető, hogy az ügyészeket vagy a bírót meggyőzték, tényleg az igazat mondta. A bostoni fellebbviteli bíróság úgy döntött, ügye nem részesült tisztességes elbírálásban, mert a vád képviselői nem tájékoztatták védőügyvédeit egy FBI memorandumról, amely alapján az állam egyik tanújára gyanú árnyéka vetült. 2006. május 9-én, több mint tizenegy évvel a Woodruff úton megtörténtek után, amely alapjaiban kiforgatta Conley életét, visszavették a bostoni rendőrség kötelékébe – miután 37 évesen újra át kellett esnie ugyanazon a rendőrségi oktatáson, amelyet egy újoncnak kell teljesítenie. Megítélek neki 647 000 dollárt az évekért, amikor nem lehetett a rendőrség tagja, és 2007-ben nyomozóvá léptették elő. Könyvünkben számos példát és anekdotát írunk le – mint Kenny Conley történetét is –, amelyek megmutatják, mily nagy hatással vannak életünkre a mindennapi illúziók. Bárhogy is van, először két figyelmeztetéssel tartozunk. Ahogy Robert M. Pirsig írja A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvében: „A tudományos módszerek igazi célja, hogy biztos legyél abban, az anyatermészés nem vezetett félre, hogy azt higgyed, tudsz valamit, miközben erről szó sincs.” A tudomány ennél tovább nem képes menni, és míg általánosságban képes megmondani, a világegyetem miként keletkezett, a DNS-t hogyan lehet fehérjékké átírni, az elménk hogyan érzékeli és emlékszik a minket körülvevő világra, arra jószerivel képtelen, hogy egyetlen eseményt vagy egy különleges esetet leírjon. A mindennapi illúziók természete miatt jóformán soha nem kaphatunk bizonyosságot arra, hogy egy bizonyos esemény teljes egészét nem egy specifikus elmebeli zavar okozta-e. Nincs bizonyíték arra, hogy Conley nem azért nem vette észre Cox összeverését, mert akaratlan vakságban szenvedett, de még az sem biztos, hogy tényleg nem látta (lehet, hogy észrevette, majd kitartóan hazudott). Anélkül, hogy elvégeznénk egy „figyelem kísérletet” ugyanolyan körülmények között, mint amivel Conley-nak kellett szembe néznie (éjszaka, üldözve valakit, aki egy drótkerítésen mászott át; a veszélyt, amely egy gyilkossággal gyanúsított kergetését jelenti; az ismeretlen környezet; és egy csapatnyi férfi, akik vernek valakit), képtelenség felmérni annak a valószínűségét, hogy Conley tényleg nem vette-e észre azt, amiről állította, hogy nem látta. Azt azonban elmondhatjuk: az őt megbélyegző és elítélő emberek nagyon melléfogtak. Ami biztos, az az, hogy a nyomozók, ügyészek, az esküdtek és bizonyos fokig maga Kenny Conley is a figyelem illúziójától megtévesztve nem vette számba azt a lehetőséget – amiről mi azt állítjuk, hogy nagy valószínűséggel megtörtént –, hogy Conley igazat mondott arról, hogy azon a bizonyos bostoni januári éjszakában hol volt, és mit nem látott. Könyvünkben nagyon sok példát és adomát írunk le, mint például Kenny Conley történetét, amely mutatja: a mindennapi illúziók milyen sorsdöntő hatással lehetnek az életünkre. Mindamellett egy figyelmeztetéssel is tartozunk: bár megírtunk egy könyvet a mindennapi illúziókról, arról, hogy az emberek miként képzelik el agyuk működését, ezen illúziókkal szemben mi magunk sem vagyunk immúnisak. Egy általános gondolkodásbeli hiba a „tévkövetkeztetésű elbeszélés”, vagyis az emberek hajlamosak elhinni egy meggyőző, visszatekintő sztorit, hogy valami miért történt meg – még akkor is, ha az események valódi kiváltó okáról nincs egyértelmű bizonyíték. Bár ilyen történeteket használunk fel arra, hogy a minket gyötrő mindennapi illúziókat szemléltessük, ezeket közben a legigényesebb tudományos kutatásokkal támasztjuk alá, végig dokumentálva az eseteket. Megpróbáljuk megmutatni, a mindennapi illúziók hogyan befolyásolják gondolkodásunkat, döntéseinket és cselekedeteinket; és meggyőzni az olvasót arról, hogy életünkre milyen nagy befolyással bírnak. Hisszük, hogy miután érveinket és bizonyítékainkat átgondolta, egyet fog érteni velünk, és másképp fog gondolkodni agyának működéséről és viselkedéséről is. Reméljük, hogy ennek megfelelően fog cselekedni. Miközben könyvünket olvassa, legyen kritikus, ne zárkózzon el attól: lehet, hogy a dolgok nem úgy működnek, miként ön azt hiszi. Az atom-tengeralattjáró és a halászhajó Emlékszik George W. Bush elnöklésének első jelentősebb nemzetközi incidensére? A beiktatása után kevesebb, mint egy hónappal történt, 2001. február 9-én. Körülbelül délután 1 óra 40 perckor Scott Waddle parancsnok, a USS Greeneville atom-tengeralattjáró kapitányaként a Hawaii partok közelében elrendelt egy meglepetés manővert, az ún. „vészhelyzet merülést”, amely során a tengeralattjáró hirtelen lemerül. Utána rögtön a „vészhelyzet fővíztartály kifúvás” manővert, amikor a nagynyomású levegő kiszorítja a vizet – mint például a Vadászat a Vörös Októberre című filmben is látható –, és a tengeralattjáró orra kiemelkedik a vízből. Miközben a Greeneville meredeken a felszín felé emelkedett, a legénység és az utasok hangos zajra lettek figyelmesek, és az egész hajó megremegett. – Jézusom – szólalt meg Wade –, mi a fene volt ez? Hajója nagy sebességgel tört a felszínre, közvetlenül egy japán halászhajó, az Ehime Maru alatt. A Greeneville kormánylapátja – amelyet külön megerősítettek, hogy az arktiszi jeget is képes legyen átvágni –, végighasította a halászhajó testét. Dízelolaj kezdett szivárogni, és víz kezdett ömleni az Ehime Maruba. Perceken belül felbillent, a tat süllyedni kezdett, miközben a fedélzeten tartózkodók a hajóorr irányába próbáltak mászni. A legtöbben elérték a három mentőcsónakot, és kimentették őket, de három matróz és hat utas odaveszett. A Greeneville jelentéktelen kárt szenvedett, a fedélzetén senki sem sérült meg. Mi történt? Miként lehetséges, hogy egy modern, technológiailag fejlett, a jelenleg legfejlettebb hanglokátororral felszerelt tengeralattjáró, gyakorlott legénységgel a fedélzetén nem vett észre a közelében egy majdnem 60 méter hosszú halászhajót? Magyarázatot keresve a balesetre a National Safety Transportation Board (Nemzeti Közlekedésbiztonsági Hatóság) 59 oldalas jelentésében aprólékosan dokumentál minden egyes pontot, amikor a tisztek szabályokat szegtek, minden alkalmat, amely figyelmüket elvonta – mivel civil látogatók egy csoportját látták vendégül –, minden egyes hibát, amelyet elkövettek, az összes félreértést, amelynek következtében helytelenül határozták meg az Ehime Maru helyzetét. Sehol nem volt nyoma alkoholnak, drogoknak, mentális betegségeknek, kimerültségnek vagy a személyzeten belüli feszültségnek, ami munkájukat befolyásolhatta volna. A jelentés legérdekesebb része azonban az, hogy egy döntő tényt meg sem próbált megmagyarázni: amikor belenéztek a periszkópba, Waddle parancsnok és a fedélzeti tisztek miért nem vették észre az Ehime Marut? Mielőtt egy tengeralattjáró végrehajt egy vészhelyzet merülést, periszkópmagasságba emelkedik, hogy a parancsnok meggyőződhessen arról: a közelben nincs más hajó. Az Ehime Marunak láthatónak kellett lennie a periszkópon, és Waddle Parancsnok pontosan az irányába nézett, mégsem vette észre. Miért? A National Safety Transportation Board jelentése kiemeli a periszkóp rövidségét, miként a Dateline NBC tudósítója, Stone Phillips is: – De ha Waddle hosszabban néz a periszkópba, vagy magasabbra emeli, akkor megláthatta volna az Ehime Marut. Azt mondta, kétség nem fér ahhoz, hogy a helyes irányba nézett. Tengeralattjárók nagyon ritkán emelkednek fel hajóba ütközve, ezért a következő hajókirándulásán ezen tényleg nem kell aggódnia. Ám a szárazföldön ez a típusú „nézett, de nem látott” balesetek meglehetősen gyakoriak. Önnel is megtörténhetett, hogy kitolatva egy parkolóhelyről vagy kifordulva egy mellékútról, hirtelen le kellett fékeznie, nehogy nekiütközzön egy másik autónak, amelyet egy pillanattal azelőtt még nem látott. Balesetek után a vezetők gyakran állítják: – Éppen odanéztem, és hirtelen ott termett a semmiből… Egyáltalán nem láttam Ezek a szituációk azért különösen nyugtalanítóak, mert szembehelyezkednek ösztönös megérzéseinkkel, hogy agyunk hogyan működik a figyelem és az észlelés területein. Úgy gondoljuk, ha valami az orrunk előtt van, azt észre is vesszük, de a valóságban a bennünket körülvevő látható világból egy adott pillanatban csak egy kis szeletet érzékelünk. Az elképzelés, hogy nézünk, de nem látunk, egyszerűen összeegyezhetetlen azzal, hoygan képzeljük el agyunk működését, és ez a hibás meggyőződés gyakran vezet meggondolatlan, önhitt döntésekhez. Ebben a fejezetben, ha a nézésről beszélünk – mint a „néz, anélkül, hogy látna” kifejezésben –, nem gondolunk semmi absztrakt, homályos vagy metaforikus dologra. A szó szoros értelmében arról beszélünk, hogy valaki valamire egyenesen ránéz. Tényleg amellett érvelünk, ha valamire ránézünk, az nem garantálja, hogy a tudatunkig is eljut, mit látunk. Egy szkeptikus gondolkodó megkérdőjelezheti, hogy a gorillás kísérlet alanya, egy gyanúsítottat üldöző rendőr vagy a hajóját a felszínre vivő tengeralattjáró kapitánya tényleg egyenesen ránézett-e a váratlan tárgyra vagy eseményre. De ezek az emberek a rájuk bízott feladat elvégzése közben (a passzok számolása, egy gyanúsított üldözése, végigpásztázni egy területet más hajókat keresve) oda kellett, hogy nézzenek, arra a helyre, ahol a nem várt tárgy volt. Kiderült, létezik egy módszer – legalábbis laboratóriumi körülmények között –, amellyel meghatározható, hogy egy személy tekintete egy képernyőn pontosan hová szegeződik (szakmai leírása annak, hogy „hová néznek”), minden egyes adott pillanatban. A módszer során egy úgynevezett szemkövetőt (eye tracker) használnak, amely folyamatos nyomvonalat képes létrehozni arról, hogy a kísérleti alany bármely időtartamban hova és milyen hosszan néz – mint például a gorillavideó megnézése alatt. Daniel Memmert – aki sporttudományokkal foglalkozik a heidelbergi egyetemen – szemkövető segítségével hajtotta végre gorillás kísérletünket, amelynek az eredménye az lett, hogy azok az alanyok, akik nem vették észre a gorillát, átlagban egy teljes másodpercig nézték – pont olyan sokáig, mint azok, akik meglátták! Magnólia kiadó (Rendelhető>>)