Julia Donaldson és Axel Scheffler legújabb magyarul megjelent meséje a Bot Benő. A könyv feléig csalódott voltam, utána viszont rajongva szerettem.
A Graffaló, A graffalókölyök, a Boszi seprűnyélen és a Zog, a sárkány után nehéz nagy elvárások nélkül kézbe venni Julia Donaldson Bot Benőjét, amit – a többi könyvhöz hasonlóan – Axel Scheffler illusztrált. Ráadásul az első pár mondat inkább zavart kelt, mint rabul ejt: a botcsalád faodúban él és az egyik reggel az apukának, bizonyos Bot Benőnek futni támad kedve. (Bot, fut, mivan?)
De nem csak nekem furcsa ez a sportos bot, hanem mindenkinek: megkergeti egy kutya, folyóba dobják, fészket építenek belőle, zászlórúdnak használják, dobálják, mindenre használják, csak élni nem hagyják. Végül a kandallóban köt ki, mint remek gyújtós, pedig ő csak haza szeretne menni a botfeleségéhez és a botgyerekekhez.
És amikor már feladnám a reményt és elfogadnám, hogy Bot Benő Julia Donaldson nagy tévedése – megesik az ilyesmi -, hirtelen betoppan a Télapó és megmenti a mesét. Bot Benő pedig megmenti a Télapót, hazajut a családjához és sportolni se vágyik többet: “Hazajöttem végleg! Mellőletek többé senki el nem rángat, Soha nem hagyom el a szép családfánkat.”
Második olvasásra a mese már nem annyira furcsa, sőt, szórakoztató. Egyszerűen túl kell lépni azon, hogy Bot Benő nemcsak egy bot, hanem Bot Benő! Érdekes tapasztalat, hogy felnőtt fejjel egyszerűbb elfogadni, hogy létezik egy sárga szemű, lila tüskés szörny (Graffaló), vagy hogy a sárkányok is iskolába járnak (Zog), mint túllépni azon a berögzült tényen, hogy a botok élettelen dolgok.
A Bot Benő összetettebb mese, mint amilyennek az első pár sor után tűnik, hat a gyerekekre és hat a felnőttekre, megtanít hallani és kételkedni, ugyanakkor bájos is, olyan könyv, amelyet a Télapó örömmel tesz a gyerekek Mikulás-csomagja mellé.
