A várakozás valahol közös női sors. Ha így nézzük, nem is valóságtól elrugaszkodott ez a történet.
Sokáig a címe miatt nem olvastam el Audrey Niffenegger könyvét, mert a sci-fi műfaj csak ritkán vonz, aztán kiderült, hogy ez csak érintőlegesen az: itt bizony lélekről, furcsa életvonalakon átívelő szerelemről és kapcsolatról van szó, annyi csavarral, hogy a férfi valóban időutazó. A dolgokba azonban nem sok beleszólása van: nem tudja mikor megy, mikor érkezik, és néha pontosan azt sem tudja, épp hol és milyen időben van – ilyen szempontból csak kicsit durvább, mint bármely utazgató üzletember vagy titkosügynök férj. Claire mindenesetre gyerekkora óta erre a férfira vár, hétről hétre, évről évre, mindig, minden körülmények között; jóval hosszabban vár, mint amennyit összességében együtt lehetnek – mi ez, ha nem szerelem?
Ha lehántjuk a romantikus mázat, ennyiről szól a könyv és a film is, de ezen a sztorin pont annyi és pont olyan a romantikus máz, hogy azt még egy magamfajta cinikusnak sem szabad lehántania. Egyszerűen azért, mert csodálatosan működik. És ebben leginkább az a meglepő, hogy a mozivásznon is – túl ritka a jó könyvből készült jó film, de ez most sikerült.
Szép. A film után Myreille és én egymástól függetlenül ugyanígy foglaltuk össze. Unásig használt színészek helyett közepesen ismert arcokra bízták a történetet, ők pedig nagyon szépen, elegánsan, pont megfelelő mértékben visszafogottan oldották meg a feladatot, és a forgatókönyvíró se érezte úgy, hogy muszáj még kanyarintani vagy változtatni valamit az eredetin. Nyilván lehet rajta fanyalogni is, a Love Actuallyvel ellentétben pedig arra se biztatnék senkit, hogy a pasijával nézze meg (a logikus elme hajlamos leragadni az időutazás mikéntjén és ellentmondásain), de nekem bejött. Lehet, hogy csak öregszem.
A film után egyébként random beugrottam néhány könyvesboltba, a könyvet épp sehol nem lehet kapni, ami erősen meglep. Az ajánlatom ennek ellenére film ÉS könyv, nagyjából mindegy, milyen sorrendben.
