Artúr tizenkétszer: A titokzatos öröknaptár

A címe alapján gyerekkönyvbe oltott Indiana Jones-t vártam, de az Artúr tizenkétszer másként kalandos. Tucatnyi mese tucatnyi estére.

A titokzatos öröknaptár titokzatos volt a könyv elején és az öröknaptáros bohóckodás értelme titokzatos maradt a könyv végére is. Határozott szerkesztői mozdulattal ki lehetett volna gyomlálni az alcímet, az előhangot és az utóhangot, ezután megmaradt volna 12 remek történet, ami amúgy is a könyv lényege. Artúrral, mint az ovis gyerekekkel általában, rengeteg dolog történik hónapról hónapra. Júliusban Artúrnak születésnapja van, szeptemberben sokat esik az eső és előkerül a gumicsizma, decemberben szép a karácsony és így tovább. Gördülnek az évek ugyanúgy, de kicsit mégis másként. Mindig történik valami izgalmas, érdekes. Artúr történeteiben is hol magukra  ismernek a gyerekek, hol inspirálódnak belőlük. Például kedvük támad kukoricamálét enni, feltérképezni, hogy kik a rokonaik, és nem támad kedvük elcsatangolni, ha anya éppen vásárol, mert abból nagyon nagy ijedség és bánat kerekedik. Tudtad, hogy a Hatos pocakos és eláll a füle? Hogy a Tizenhármas hosszú szoknyában jár és jó az illata? Tényleg a Tizenegyes süti a tízes számrendszer legfinomabb túrótortáját? Vajon melyik szám a legokosabb? Lehetséges, hogy a páratlan számok fázósabbak a párosaknál? Artúr mindegyik kérdésre tudja a választ, hála ovis társának, a cserfes Lillának, aki minden számot ismer. Személyesen. A tizenkét történet érdekes és okos. Finoman, szelíden nevelnek és szórakoztatnak. Nem nélkülözik a “gyerekszáj” típusú humort sem és olyan varázslattal bírnak, hogy a gyerekek alig bírják kivárni a következő estés és a következő mesét.