Almodóvar naplója a Szeretők, utazók forgatásáról

Pedro Almodóvar zseniális rendező és nagyszerű író. A rendhagyó forgatási naplója ugyanolyan élvezetes olvasmány, mint a Patty Diphusa.   Kezdődik Három nappal a forgatás kezdete előtt elvesztettem a hangomat (gondolom, túl sokat beszéltem, na meg a nyomorult légkondicionálás miatt). Valami mindig történik velem a forgatást megelőző héten. Ez azt jelenti, hogy készen állunk. A Chavela Vargasszal töltött közös ebédtől eltekintve – ami mindig óriási élmény –, az utolsó három napot úgy töltöttem, mint egy némasági fogadalmat tett szerzetes, ahogy ő mondaná. Filmet rendezni azt jelenti, hogy egész nap beszélsz, általában egyszerre több emberrel. A rendezői munka abból áll, hogy kérdések százaira válaszolsz minden nap, akár tudod a választ, akár nem. A stábnak szüksége van a válaszaidra, hogy dolgozni tudjanak, még akkor is, ha tévedsz. A Szeretők, utazók (Los amantes pasajeros)egy csapat emberről szól, akik egy repülőgépen ragadnak, a külvilágtól elzártan. A forgatókönyvet úgy kezdtem el írni, mint egy komikus szösszenetet, és végül egy morális, verbális és irreális vígjáték lett belőle. Igyekeztem a realitást félretenni, bár az időnként belopódzik anélkül is, hogy észrevennéd. Nem volt semmilyen tudatos filmes referencia a fejemben a történet születése közben. A színház, a televízió és a klausztrofóbiám sokkal inkább jelen vannak benne, mint a mozi. Azok közé a rendezők közé tartozom, akikre akkor is hatással van a televízió, ha nem nézik. Az új televíziós narratíva egyszerre tölt el félelemmel és nyűgöz le.

Akármiről is legyen szó, a szavak a főszereplők. Sosem titkoltam, hogy kezdetben nagy regényíró akartam lenni. Miközben vártam a pillanatra, gyakorlásképpen írtam pár forgatókönyvet. Aztán telt-múlt az idő, és nem lett belőlem nagy regényíró, még csak író sem. Azt hiszem, leginkább a legutóbbi forgatókönyveimben vehető észre a nosztalgia a regény narratívája iránt, de a Szeretők, utazók mégis inkább a színház iránti nosztalgiámból született. Filmjeim sokkal tartoznak a színháznak, tele vannak kétszemélyes jelenetekkel, és időnként leplezetlen monológokkal. Ebben a filmben több karaktert szerepeltetek, mint szoktam, de minden eddiginél kisebb térben. Számos film készült csapdába esett emberekről, akik nem tudnak elmenni onnan, ahol éppen vannak (és a televízió is tele van klausztrofóbiás túlélő versenyekkel), Buñuel Öldöklő angyalától Rodrigo Cortés Élve eltemetve című filmjéig. Utóbbiban a cselekmény az elképzelhető legkisebb helyen történik, egy koporsóban. Amilyen nagy a kihívás az eltemetett ember számára, éppolyan nagy a rendezőnek, aki elmeséli a történetet. Az én utasaimnak szánt kihívás abban áll, hogy meg kell küzdeniük saját izgalmukkal, félelmeikkel, szellemeikkel a technológia segítsége nélkül (ezt nehéz manapság elképzelni); szórakoztató, informáló, kikapcsolódást segítő képsorok nélkül. Lemeztelenedve, iPhone, videó vagy film, Internet, iPad nélkül, magukra hagyatva, idegenek gyűrűjében. Az olvasástól eltekintve a csapdába esettek egyetlen fegyvere a szó. A szavak segítségével kapcsolatot teremthetnek, kiereszthetik a gőzt, hazudhatnak, akár maguknak is, és elismerhetik, hogy hazudtak; csábíthatnak és elcsábulhatnak, megoszthatnak egymással dolgokat, harcolhatnak a félelem ellen, a magány ellen és a halál ellen. Szégyentelen, szánalmas, mesterkélt, vicces, túlzó, törékeny, öntelt, megtört, hedonista, teljesen szabad és mindenekfelett szórakoztató szavakkal (bocsássa meg nekem Borges, hogy ennyi jelzőt használtam). Ebben a kalandban csodálatos színészek és filmesek tartottak velem. José Luis Alcaine operatőr a világítás mestere, Pepe Salcedo a legjobb vágó, akiről csak álmodtam, Alberto Iglesias pedig a zeneszerzőm volt. A Szeretők, utazók a 19. filmem. Csak annyi mondhatok, hogy a szenvedély és a bizonytalanság ugyanúgy megvan bennem, mint mindig. Éppen úgy érzem magam, mint a Pepi, Luci, Bom… idején, csak sokkal több az ősz hajszálam. Időjárás jelentés a forgatásról Eljutottunk a forgatás harmadik hetéig, eddig komolyabb veszteségek nélkül. Nagy a hőség a repülőgép belsejében, nagyobb, mint Madridban. A reflektorokkal együtt elértük az 50 fokot. Nagy helyiségeink vannak a forgatáshoz, de a repülőgép belseje nagyon kicsi ennyi embernek. A daru alig fér be és Alcaine (az operatőr) keményen küzd, hogy el tudja rejteni a lámpákat. A színészeken nem látszik, hogy kényelmetlenül érzenék magukat (bár biztos vagyok benne, hogy nem könnyű nekik), hihetetlenül lelkesek. Szeretnek együtt forgatni, fantasztikus, mennyire élvezik. Máris akad néhány emlékezetes pillanat, ami bátorítóan hat ránk. Mindezek ellenére tele vagyok feszültséggel. Senkivel nem találkozom a stábon kívül, nem mozdulok ki a hétvégén, nem megyek moziba vagy színházba, alig hallgatok zenét (ajánlom az Electric Guest “Mondo” és “Nootropics” számait Lower Denstől), nem beszélek telefonon. Szombatonként meglátogatom Chavela Vargast, és a hétvége többi részét a macskámmal töltöm, a forgatókönyv fölé görnyedve, hogy elvégezzek minden szükséges simítást, ami még hátravan. Elismerem, ez az én ideális állapotom: a forgatás szűkre szabott korlátai között élni. Tudjuk, hogy kint nagy a lárma, és ijesztő a helyzet, és a díszlet az egyetlen hely, ahova nem érnek el a rémítő gazdasági hírek, a kockázati prémium szédítő emelkedése. A napokban kerültem képbe teljesen (a forgatás súlya elnyomott minden mást) ezzel kapcsolatban, pedig csak az újságok szalagcímeit olvasom el, útban a stúdió felé. Mostantól megvan a véleményem erről a brutális kormányról. A forgatás vége Az öltözőmben írok, ahova behallatszik az utolsó jelenetek zaja, melyet a second unit forgat. Néhány légiutas-kísérőt vesznek fel green screen előtt (az a szörnyű nagy zöld vászon, amire utólag bármilyen hátteret odavarázsolhatunk digitálisan). Egy a múlt héten, a Ciudad Real repülőtéren felvett gép landolását fogjuk mögéjük vetíteni. Nagy a mozgás a stúdióban, a díszletben, ahol a fél repülőgép már darabokban terül szét a padlón, és a folyosókon is, amely a berendezésnek, a fodrásznak és a sminkeseknek adott helyet, na meg az én öltöző-irodámnak. Lendületes volt ez a forgatás, a kamera előtt és körülötte is, a számos öltözővel rendelkező épületben, ahol úgy nézett ki egy-egy helyiség, mint Divine lakókocsija a Rózsaszín flamingókban. Ha valamiért nem panaszkodhattak a színészek a forgatás során, az a szórakoztatás hiánya. Tényszerűen tudom, hogy az öltözői negyedben, mely lakói körében csak „Miami”-ként futott, egy másik film is forgott egy időben, fekete-fehérben. Nem is merem megnevezni az érintett színészeket, csak ők fedhetik fel magukat. Fantasztikus dolog, hogy egy ilyen őrültek házában, mint a forgatások, vagy legalábbis az enyémek, vannak emberek, akik egész jól érzik magukat. Nem szokatlan, persze. Az a tény is sokat segített ebben, hogy volt egy kis területünk az Anyahajó mellett. A várakozás hosszú ideje alatt ez a kis hely saját életet élhetett (és milyet!), mert a a zaj sosem lépte át az Anyahajó hangküszöbét, a katedrális-laboratóriumét, amely e forró nyár során a szörny számos végtagjának teremtését nézte végig. A végeredmény, ha minden igaz, 2013 márciusában kerül a mozikba. Most érkeztünk a folyamat végére. Bátyám, Agustín már elkészítette a kötelező fotót, amely engem ábrázol az utolsó csapóval, ahogy kijövök a “hajóból”. A stáb részére véget ért a film, itt az ideje a partinak, mely titokban szerveződött az elmúlt hetekben. Számomra minden meglepetés lesz, ami történni fog. Ha egy film sikere egyenes arányban áll a benne dolgozók örömével és lelkesedésével, akkor a Szeretők, utazók garantált siker lesz. Persze tudom, hogy sem a bukás, sem a film minősége nem azon múlik, hogyan érezték magukat a résztvevők. Vannak mesterművek, melyek forgatása felér egy tortúrával, és fordítva, rossz filmek is készültek már a legnagyobb harmóniában. Volt egy pillanat, amikor múlt héten Ciudad Realban forgattunk, amikor elfogott az melankolikus érzés, ami a forgatás végénél szokott jelentkezni. Bár még Ciudad Realban dolgoztunk, én Almagróban maradtam, a La Casa del Rectorban, abban a csodálatos hotelben, ahol a Volver idején laktam. A forgatás utolsó napján lett egy szabad fél órám, az első egész nyáron, és arra szántam, hogy elsétáljak a La Casa del Rectortól a környékre, és megnézzem az évnek ebben a részében sárga színű vidéket. Sokat gondoltam Penélopéra. Hat évvel ezelőtt állandóan itt sétáltunk, ezen az utcán, ugyanezt a vidéket nézve. A szomorúság és a nyugalom keverékét éreztem, annak a felismerését, hogy valaminek a végére értem. A forgatás egy komplett világ és élet, két vagy három hónapba sűrítve. Amikor befejezem, elkerülhetetlenül elkap a veszteség érzése, valami megbocsáthatatlanul befejeződött. Van, aki a szülés utáni depresszióhoz hasonlítja, de ez más. Négy nap telt el az előző mondat leírása óta. Annak ellenére, amit leírtam, nem tapasztaltam meg a befejezés élményét egészen máig. Egész reggel képtelen voltam lelket önteni magamba, még Aguirre (Esperanza Aguirre – befolyásos konzervatív spanyol politikus) nyugdíjazásának híre sem dobott fel. Az is igaz, hogy amióta hivatalosan véget ért a forgatás, nem álltam meg. A záróparti másnapjától kezdve a vágóasztalnál ültem egészen addig, míg minden anyag össze nem állt, hogy tudjam, milyen filmet is forgattunk. A hétvégén pedig vissza kellett mennem a díszletbe az összes színésszel egy hosszú fotózásra az ikonikus Jean-Paul Goude kamerája elé, ahol az utasokon látható öröm és szenvedély még Goude-ot is meglepte. (Hogy ki ő? Ő találta ki Grace Jones-t. És ha emlékeznek a legendás Egoiste parfümreklámra, amelyben nők tömege jött ki a teraszra a francia Riviérán, hogy azt kiáltsa, „egoista”, annak is ő volt a szerzője.) Mint minden emberről, akit csodálok, azt gondoltam, elérhetetlen, pedig pont az ellenkezője történt. A két nap, amit fotózással töltöttünk a repülők belsejében a teljes szereplőgárdával, valódi ünnepléssé változott. Maga volt a tökéletes befejezés. De a mai nap más. Cecilia visszamegy Argentínába, Chema Yazpik Mexikóba, Javier Cámara Barcelónába; mától Carlos Areces elkötelezi testét (a lelke még hozzám tartozik) Alex de la Iglesia új filmjéhez, Raúl Arévalo eltűnik a TV-sorozatok végtelen gyomrában, Miguel Ángel Silvestre készül egy új, izgalmas jövőre, Lola Dueñas visszatér Párizsba, ahol megállás nélkül dolgozik, és így tovább. Bár még az utómunkálatokkal vagyok elfoglalva, én is elkezdtem élni az új életem, tele olyan döntésekkel, amelyek mellett valószínűleg nem fogok kitartani. Esperanza (“Hope”) Aguirre nélkül, de tele nagy vágyakkal, melyeken dolgozni kell. Közlekedési dugó, elismerés és előzetes Nemrég tértem haza Londonból, ahol olyan sűrű a forgalom, mint Madridban, és ahol az American Motion Picture Arts and Sciences elismerését vehettem át londoni főhadiszállásukon. A ceremónia megható volt és természetes, ami szokatlan az ilyen típusú eseményeknél. Nem voltak mesterkélt pillanatok, se a szokásos hősköltemény. Minden olyan oldott volt és olyan jól megírt, hogy időnként azt is elfelejtettem, hogy rólam és a munkáimról van szó. A ceremóniamester Sir Christopher Frayling volt, a Royal College of Art korábbi igazgatója, aki az Arts Council of England jelenlegi elnöke, és a Victoria & Albert Museum legrégebb óta szolgáló megbízottja. Itt mutatják be a HOLLYWOOD COSTUME című kiállítást, amely műfajának igazi gyöngyszeme, csak ajánlani tudom. Mint mindennel, Sir Christopher a filmjeimmel kapcsolatban is nagyon jól informált volt, és az első perctől kezdve elbűvölő bájjal és mélységgel vezényelte végig a hosszú klipek vetítését és a megjelenő, rólam beszélő művészeket. A két órán át tartó ünnepély úgy múlt el, mint egy pillanat. Christopher mellett, aki most már barát, szeretném megköszönni az együttműködést Peter Morgannek (A királynő forgatókönyvírója), Sally Potternek (Orlando), Stephen Frearsnek, Quentin Tarantinónak, és a művészi családom néhány tagjának: Jean-Paul Gaultier-nak, Alberto Iglesiasnak, Rossy de Palmának, Leonor Watlingnek, Javier Cámaranak és a bátyámnak, Agustínnak. Agustín sokkal félénkebb a színpadon, mint az életben, de Londonban nagyon nyugodt volt. Felolvasott egy megható történetet a gyerekkorunkról. Még tízévesek se voltunk, amikor elmentünk a moziba Madrigalejoban, Cáceresben, egymás kezét szorongatva. Az első Super-8-as filmjeimről is beszélt, amelyekben mint én, ő is elvégzett minden lehetséges feladatot. Agustín az én memóriám; ő a szempár, amely születésem óta folyamatosan néz engem. Javier Cámara beszélt utoljára, egyben bejelentette a Szeretők, utazók rövid előzetesét is. Nem így terveztük eredetileg, de ezzel az ünnepség spontán módon a film kampányának nyitányává vált. Sok izgatott telefonhívást kaptam később, barátoktól és ismerősöktől, akik nem fogadták el, hogy nem láthatják a filmet december 21. előtt. Erre a napra jósolta ugyebár a világ végét a maja prófécia. Ezeket a barátokat nem érdekelte, hogy valóra válik-e a jövendölés, amíg elsőként láthatják a Szeretők, utazókat. Nem tudtam mást mondani nekik, mint hogy „Sajnálom, barátaim, a film még nem készült el”. December 17-én kezdtük el az előkeverést, 19-én utazott Alberto Iglesias Londonba felvenni a zenét, és 2013 első hetében történik a keverés, és reményeim szerint a színezés is kész lesz hamarosan. A készülés a spanyol promócióra nyugodtabb lett volna, ha nem lenne vele szinte párhuzamosan a francia és az olasz bemutató megszervezve. Boldogok vagyunk, de nagy a stressz. Visszatérve még ahhoz a londoni estéhez, el is felejtettem mesélni, hogy egyszer csak Grace Jones robbant be a terembe, mint Attila lova. Mesélt kubai gyökereiről, bejelentette, hogy új albuma készült és hogy világturnéra indul, és mindenkivel lefotóztatta magát. Még mindig olyan a szája és csipője, mint ’78-ban. Ő és Rossy félelmetes párost alkottak. A másik végletből pedig találkoztam Kristin Scott-Thomasszal. Ő olyan színésznő, akit mindig szeretek nézni. És ha már színésznőkről beszélünk, sok klipet játszottak, hosszúakat, hogy egész szekvenciákat élvezhessünk a filmjeimből. Általában nem látom a filmjeimet, mindig akkor futok beléjük, amikor hasonló eseményeken veszek részt. Tátott szájjal néztem Carmen Maura, Victoria Abril, Marisa Paredes, Penélope Cruz, Rossy de Palma és Chus Lampreave játékát. Őket említem, mert ők jelentek meg a bejátszásokban, mellettük pedig Antonio Banderas, Javier Cámara, Darío Grandinetti és egy kicsit Leonor is. A Hollywood Academy elismerése, bár kisajátítottam, mindannyiuknak szól, és minden filmes szakembernek, akikkel együtt dolgoztam az elmúlt 32 évben. A ceremóniát követő vacsorán a fent említett színésznők nagysága volt a vezető téma, mert mindenki számára kinyilatkoztatásszerűen hatottak. Nem volt mindig könnyű velük, de ki gondol erre ma már! Előzetes a Szeretők, utazók című Almodóvar filmből>>>