A mások élete (Das Leben der Anderen) nagyszerű film, szinte már tökéletes. 2007-ben megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat.
Florian Henckel von Donnersmarck brilliáns forgatókönyvet írt és hasonló módon rendezte meg első nagyjátékfilmjét.
Most láttam másodjára A mások életét és most is kő volt a gyomromban miközben elbűvölt a forgatókönyv tökéletessége. A történet orwelli azzal a különbséggel, hogy ez az esztelenség tényleg megtörtént a keleti blokk minden országában.
A mások élete az NDK-ban játszódik, az NDK titkosrendőrségének, a Stasinak mindent átszövő paranoiájáról és hatalmáról szól, no meg egy emberről, aki a maga módján szembeszállt a rendszerrel.
A Stasi mindenütt ott volt, rátenyerelt a boldogságra és a művészetre is. A film szinte dokumentarista módon tárja fel az akkori élet csendes kegyetlenségét, de közben szembenéz egy olyan korral, amely nem csak történelem, hanem apáink élete. Film arról, amikor tényleg füle volt a falnak.
A mások élete fejemben összekapcsolódott Lugosi Viktoria Ajvéjának azon fejezetével, amikor arról mesél, hogy egy kisfiúnak azt mondták a szülei, hogy otthon nem lehet akármiről beszélni, mert bácsik ülnek a falban és mindent kihallgatnak. Na, a kisfiú gyakran odaült a fal elé, és beszélt a falban lakó embereknek. Ők meghallgatták.
A férfi a falban pedig nem más, mint Ulrich Mühe. Legalábbis a fejemben.
A mozi fordulatai váratlanok és felkavaróak, végül pedig ott a csend, ami után nehéz megszólalni. Bármelyik volt szocialista országban játszódhatna a történet és a ruhák, a bútorok, az autók gyerekkoromat idézték. Én már éltem abban a korban, csak még nem tudtam felfogni.
