Audrey Niffenegger első regénye, Az időutazó felesége, a kedvenc könyvem. Nagyon várom tőle A Highgate temető ikreit.
Fülszöveg:
Audrey Niffenegger szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról, és az igazi testvéri összetartásról.
A legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságban áll egy fura ház, a Vautravers. Mielőtt rákban elhunyt, itt élt az excentrikus Elspeth, aki lakását Amerikában élő ikernővérének huszonegy éves ikerlányaira, Juliára és Valentinára hagyta. A lányok birtokukba veszik Elspeth hagyatékát, beköltöznek a lakásba, és lassan felfedezik Londont: megismerik szűkebb környezetüket, a baljós árnyakkal teli temetőt, a bogaras szomszédokat, sőt, Elspeth volt szeretőjét, a megtört lelkű, gyászoló Robertet is.
Az ikrek kapcsolatára azonban rányomja bélyegét Valentina rossz egészségi állapota, a folyamatos egymásra utaltságuk, és egy szörnyű titok, amely miatt anyjuk és Elspeth valamikor régen örökre eltávolodtak egymástól.
Amikor Valentina és Robert kapcsolata elmélyül, kiderül, Elspeth kísértetként még mindig a lakásban él, és egyáltalán nem nézi jó szemmel a bimbózó viszonyt…
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei (részlet)
“Elspeth a porral dolgozott. Nem is értette, hogyan nem jött rá hamarabb a por kommunikatív erejére. A por könnyű volt, könynyedén mozgatni tudta; ideális médiuma volt az üzeneteknek.
Amikor az ikrek a lakásba érkeztek, Julia szórakozottan végighúzta az ujját a zongorát borító porban, fénylő csíkot hagyva.
Elspeth-et ez zavarta, szorgalmasan kezdte visszarakni a port, hogy eltüntesse Julia hanyag cselekedetének nyomát, ekkor jött rá, hogy véletlenül rábukkant a tabula rasára. A por megafon, amely képes felerősíteni kétségbeesett segélykiáltásait. Annyira izgatott lett, hogy nyomban a fiókba vonult átgondolni a lehetőségeket. Mit mondjon most, amikor végre lehetősége nyílik rá: “Segítség, halott vagyok.” Nem, ezen nem tudnak változtatni. Jobb nem szánalmasnak látszani. De megijeszteni sem akarom őket. Azt akarom, hogy tudják: én vagyok, nem holmi trükk. Robertre gondolt. Írhatna neki; Robert tudná, hogy ő van itt.
Másnap vasárnap reggel volt. Esett, és a nappalit egyenletes, halvány fény töltötte be. Elspeth a zongora fölött lebegett. Ha láthatta volna is valaki, csak egy arcot meg egy jobb kezet figyelhetett volna meg.
Az ikrek az ebédlőben a kávé meg a lekváros pirítós maradványait fogyasztották. Elspeth hallotta kedvesen kapkodó beszélgetésüket, amint arról vitatkoztak, miféle szórakozással töltsék a napot. Elspeth kirekesztette őket a tudatából, és csak az előtte lévő poros felületre összpontosított.
Elspeth óvatosan megérintette az ujja hegyével a zongorát. Valahol olvasta egyszer, hogy a házi por nagy része lehámlott emberi bőrsejtekből áll. Így hát talán a régi testem darabkáival írok. A por engedett, a lágy részecskék utat nyitottak ott, ahol az ujja fényes ösvényt vágott. Elspeth ujjongott, hogy ilyen könnyen megy; gondosan írt, hogy Robert felismerje az írását. Majdnem egy óra alatt sikerült néhány sort írnia. Mire végzett, az ikrek elmentek.
Elspeth ott lebegett a műve fölött, megcsodálta cikornyás aláírását, pontos helyesírását. Nagy erőfeszítéssel felkapcsolta az állólámpát, amellyel régen a kottát világította meg. Nem létezik, hogy ne vegyék észre, hetvenkedett, és diadalmasan körberepülte a lakást, ajtókon átsüvítve, mennyezetet súrolva. Sikerült egy kockacukrot pottyantania a Cica fejére, amelyik egy félig az asztal alá tolt széken aludt összegömbölyödve. Micsoda dicsőséges reggel!
Robert a napot, amely éppenséggel május elseje volt, a keleti temető kapujánál töltötte, ahonnan rengeteg, nagyrészt kínai látogatót irányított Karl Marx sírjához. Este az íróasztalánál ült kimerülten.
A számítógépre meredt, és próbált rájönni, mi zavarja annyira a III. fejezetben. A hangnemével volt baj; bohókás, szinte vidám fejezetet írt a koleráról meg a tífuszról. Ez nem lesz jó. El sem tudta képzelni, mi járhatott a fejében, amikor ennyire mulatságosnak tartotta a járványokat.
Éppen megjelölte pirossal a kényes részeket, amikor ütni kezdték az ajtaját.
Mindkét iker ott állt az ajtóban, nagyon komoly képpel.
– Gyere fel – mondta Valentina.
– Mi baj?
– Mutatnunk kell valamit.
Julia követte Valentinát és Robertet felfelé. Tisztában volt vele, hogy reményt érez.
A lakás fényárban úszott. Az ikrek a zongorához kísérték Robertet, aki hátrahőkölt. Elspeth kézírását látta:
ÜDVÖZÖLLEK, VALENTINA ÉS JULIA!
ITT VAGYOK.
SZERETETTEL:
ELSPETH
és:
ROBERT – 1992. JÚNIUS 22. – E
Robert egyszeriben megmerevedett, semmire sem tudott gondolni.
Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az írást, de Valentina elkapta a csuklóját.
– Mit jelent? A dátum? – kérdezte Julia.
– Olyasmit… amiről csak ő meg én tudunk.
– Felkapcsolta a lámpát – mondta Valentina.
– Mi történt azon a napon? – kérdezte Julia.
– Olyan az írása, mint mamié – mondta Valentina.
– Mi történt…
– Az a kettőnk dolga, oké? Elspeth-é meg az enyém. – Robert hangja élesen csengett. Az ikrek összenéztek, és karba tett kézzel leültek a pamlagra. Robert újra meg újra elolvasta az üzenetet. Az első napra gondolt: az előkertben állt, éppen felírta az ingatlanügynök telefonszámát, amely ott állt a “Kiadó” táblán. Elspeth lenézett rá az ablakából. Integetett, ő meg visszaintegetett; Elspeth eltűnt, és szinte rögtön ott termett mellette – futva jöhetett le a lépcsőn; a haja csattal hátrafogva. Az az olcsó gumipapucs volt rajta… Hogy is hívják? A gumi csattogott a lépcsőfokokon, amint Elspeth felment előtte a lakásba. Teljesen üres volt akkor, az ő mostani lakása. Elspeth körbevezette, de közben más dolgokról beszélgettek. Mit mondtak egymásnak? Robert nem emlékezett. Csak arra, ahogy követte a nőt, ahogy a napozóruhából kilátszott a kulcscsontja, ahogy a törékeny csigolyái beleolvadtak a gerincébe, a cipzárra, a karcsú derékra és a bő szoknyára. Azon a nyáron Elspeth kissé lebarnult. Később felmentek Elspeth lakásába, gyömbéres sört ittak ebben a szobában, és még később Elspeth hálószobájába mentek, és ő lehúzta azt a cipzárt, a ruha pedig úgy hullt le az asszonyról, akár a kagylóhéj. A teste meleg volt, ahol Robert megérintette. Később Robert kibérelte a lakást, de azon a délutánon elfeledte, miért van ott, feledett mindent, kivéve Elspeth meztelen lábát, a csatból állandóan kiszabaduló haját, sminkeletlen arcát, kezének mozgását. Széthullok, Elspeth. Nem bírom – nem tudom, mit érezzek.
Bámulta az írást. Irántam nem érez így, gondolta Valentina. Julia várt. Kíváncsi lett volna, vajon ott van-e velük a szobában Elspeth. A Cica felugrott a kanapéra, és elhelyezkedett az egyik karfáján. Mancsait a mellkasa alá húzva figyelte őket, szemlátomást nem volt hatással rá semmiféle jelen lévő kísértet.
Robert végül megszólalt.
– Elspeth?
Egymás után mindhárman a testük mélyére hatoló, múló hidegséget éreztek.
– Írsz nekünk valamit? – kérdezte Robert.”
Athenaeum 2000 Kiadó
Kapcsolódó cikkek:
6 könyv, amely megváltoztatta az életem
Az időutazó felesége
Egy könyv kálváriája
