A gorilla, aki olyan akart lenni, mint az apukája

Jill Tomlinson negyedik meséje csalódás volt. Legalábbis nekem. A fiam tátott szájjal hallgatta és nem akart más mesét hallgatni, amíg a könyv végére nem értünk.

Jill Tomlinson állatos meséli a kedvenceink. Imádtuk Huppot, a sötétben félő baglyot, Szuzit, az elcsavargott kiscicát és Ottót, az örökké kíváncsi pingvinfiókát, de most Pongóval hadilábon állunk. Pongó amúgy nagyszerű gorillakölyök, aki a gorillakamaszok életét éli és próbál felelősségteljes bátyóként viselkedni, azonban a kalandja laposak. Túl egyszerűek, túl hétköznapiak, kevés bennük a humor és túl sok bennük a nevelő célzat. Pedig Anna Laura Cantone mindent megtett, hogy Pongóé legyen a legszebb könyv. A gorillák bundája simogatni valóan puha, a képek vidámak, ötletesek. A gorilla, aki olyan akart lenni, mint az apukája nem tudott olyat mondani, amit a Gorillák a ködben című filmben már ne láttam volna vagy azóta ne tudnék. Nem meseszerűnek, hanem erőltetettnek – belemagyarázónak -, sőt olykor halvány koppintásnak éreztem, ahogyan Jill Tomlinson a gorillákról mesél. Mintha végig az lebegett volna a szeme előtt, hogy most valami nagyon fontosat kell elmondania a gyerekeknek, meg kell mentenie a gorillákat, nem pedig eszébe jutott egy jó történtet, amit el akart mesélni. A fiam, aki még nem látta a Gorillák a ködben című filmet és nagy rajongója az állatoknak, tátott szájjal hallgatta a mesét, igaz, egy-egy fejezet után elunta, ám másnap este megint kért egy gorillás fejezetet. Sőt, azt is meg kellett néznem az interneten – ezt ő kérte és így -, hogy milyen állatos mesék vannak még a sorozatban és amikor megtudta, hogy vidra és tyúk, lelkes lett.