A Szőke kóla volt a mélypont és azóta nagyon-nagyon óvatos voltam a magyar filmekkel. Az elmúlt fél évben viszont láttam 3 olyan magyar alkotást, amit nem csak kihagyni kár lett volna, de igazi, nagybetűs filmek.
Mindhárom filmre igazt, hogy van egy jó történet, egy jó ötlet, amihez remek forgatókönyvet írtak, és én ezt nagyon-nagyon tudom értékelni. A korábbi filmek éppen itt hasaltak el, a gyenge vagy éppen hihetetlenül pocsék forgatókönyvön. És igen, ezen múlt, hogy az elmúlt 10 évben nem volt kedvem magyar filmet nézni. Rávettem magam és megnéztem az agyondicsért Megdönteni Hajnal Tímeát is, de nálam inkább a felejthető, mint az emlékezetes kategóriába esett. A magyar filmekbe vetett hit reménye az Újratervezés című rövidfilm után kezdett pislákolni, majd a Liza, a rókatündérnél lobogásba ment át.
Mindhárom filmre jellemző, hogy különleges hangulatot teremt, és ez a különleges, egyedi hangulata árulja el leginkább, hogy nem egy hollywoodi, hanem egy európai film. Ugyanakkor minden más tekintetben felveszik a versenyt a nagy amerikai stúdiók filmjeivel. Nagyszerűek a színészek, remek az operatőri munka, jók a vágások és zseniálisan használják a filmes eszköztárat is (ami szintén lehetetlen lenne egy jó forgatókönyv nélkül).
Talán nem túl elegáns részemről, hogy a filmek közé sorolok egy sorozatot, de az Aranyéletről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Az első évad kerek volt, tökéletesen felépített karakterekkel és karakterfejlődéssel, mégis olyan befejezéssel, amit tovább lehet vinni. A történet fordulatos, izgalmas és nagyon magyar – talán már fájóan magyar -, nagyon lényegi, úgy fogalmaz meg társadalomkritikát, hogy közben nem válik képmutatóvá vagy demagóggá. Szúrós szemmel sem lehet benne hibát találni – akárcsak a két másik filmben -, mert minden részletében átgondolt, következetes és kidolgozott. Ónodi Eszter dominálja az egész sorozatot, ez részben karakterének, részben színészi játékának tudható be, ám minden színészi alakítás pontos, hiteles.
A harmadik film végére belém vésődött Döbrösi Laura neve. Az Aranyéletben csak felfigyeltem rá, a Félvilágban viszont azt éreztem, hogy egyenrangú partnere Gryllus Dorkának és Kovács Patríciának. Elképesztő, amit ez a három színésznő művel a filmben. Az utolsó képkocka után azt éreztem, hogy ezt a filmet még egyszer meg akarom nézni, de nem a poénok miatt, amiért az ember az Üvegtigrist, a Csinibabát vagy a Tanút újra és újra megnézi – műfaji besorolása szerint nem is komédia, hanem dráma a Félvilág -, hanem azokért az apró részletekért fogom újra megnézni, amit első pillanatban talán észre se vettem. Ebben a filmben semmi sem felesleges. Minden mozdulat, eltört pohár, visszatartott sóhaj, apró hazugság számít és nem tudom, hogy mi nők ismerjük-e annyira önmagunkat, mint Köbli Norbert forgatókönyvíró…
A Félvilág, ahogyan a Liza, a rókatündér vagy az Aranyélet sem, akar világot váltani, csak van egy történet, ami fontosnak, érdekesnek talál és azt nagyon jól mondja el, én meg, ha ez a magyar film, akkor újra szeretem.
Ui: Ha ezek után van még magyar film vagy sorozat, amit ajánlanátok, ne habozzatok, írjátok meg kommentben!
