Hónapokig tartott, amíg elfogadtam, hogy a futócipőt el kell pakolni (kidobni még nem volt erőm) és valami mást kell találni, hogy fejben és testben rendben legyek.
Fotó: Dani
Így kezdtem jógázni
Szeretek futni. A térdem azonban cáfolja a szívemmel. 10 hónappal ezelőtt, amikor lejárt a sérvműtét utáni kímélő időszak, elővettem a futócipőmet és nagyon tudatosan és nagyon fokozatosan elkezdtem futni. Imádtam! Úgy éreztem, hogy minden sínen van. Megállíthatatlan vagyok! Megint képes leszek összerakni szétzuhant testemet. Azonban minden tervezés, minden törekvés ellenére két hónappal később a térdem fellázadt. Először úgy gondoltam, hogy engem egy térd nem állíthat meg, legyőzöm, aztán amikor már menni alig tudtam, beláttam, hogy rossz úton járok.
Allegóriának is szép lenne, de a fájdalmas valóságom volt
42 évesen menni nem tudtam és úgy éreztem magam, mintha 90 éves matuzsálem lennék. Megijedtem. (Igen nagyon megijedtem!) Mert ez egy lehetetlen helyzet volt. Mert fel akarom nevelni a gyerekeimet. Mert jó életminőséget akarok és csak félig vicc, hogy 125 évig akarok jól élni. (Tényleg hosszú életet tervezek.)
Azt tapasztalatból tudtam, hogy bármennyire fáj, ilyenkor mozgatni kell a térdemet, tehát kellett egy kíméletes, de hatékony mozgás, amitől mozogni fog a térdem. Adódott, hogy jóga kell nekem és egy gyors keresés után, már meg is volt Adriene “Yoga For Flexibility” 16 perces gyakorlatsora. (Ide tűzöm azt az apró kis szösszenetet, hogy volt, aki évek óta oltogatott jógára.)
Szinte számomra is hihetetlen volt, hogy már az első alkalom után jobb lett a térdem.
Évtizedek óta jógáznom kellene és csak a saját hülyeségem, hogy eddig nem csináltam
A serendipity az egyik kedvenc angol szavam, ám ami velem és a jógával történt, az éppen az ellenkezője. És most könnyű azt mondani, hogy milyen jó lett volna már korábban elérni ide, hiszen annyi lehetőségem volt, annyira egyértelmű, hogy ide vezetett az út, de nem bánkódom, mert itt vagyok, elértem ide. És szeretem ezt az utat, amin haladok.
A jógával furcsa a viszonyunk. Anyai nagypapámnak óriási könyvtára volt és amikor náluk nyaraltam, találtam egy-két könyvet, amit szívesen forgattam abban az időben is, amikor nem szerettem olvasni. Volt egy képeskönyve sztárok kertjeiről, azt gyakran lapozgattam az óriási ringlófa árnyékában, és valamikor valahogyan a kezembe akadt egy régi (már akkor is régi) jógával foglalkozó könyv.
Most már bevallhatom, hogy nagyon szerettem volna azt a könyvet, de sohasem adta nekem a nagyapám. Náluk többször nekifutottam a könyvnek, de általában a légzésig jutottam. A hasi légzést gyakoroltam, ami viszont ellentétben állt nagyanyám utasításával, miszerint ne nyomjam ki a hasamat, hanem húzzam be.
Amikor Zsombival terhes voltam, kismama jógára jártam és imádtam, ám a szülés után nem sikerült összeszervezni, hogy rendszeresen eljárjak. Agócs Írisz Szia Jóga!-nál megint jött egy lelkes szakasz, hogy jógázunk. Együtt jógázunk a gyerekekkel, ezért a kezdeti lelkesedés után be is szereztem egy jógaszőnyeget. Mivel az volt a referenciám ezzel kapcsolatban, hogy a jógázni egyszerű polifoamon is lehet, így egyértelműen magamban kerestem a hibát. A szőnyeg csúszott, öblösödött, utáltam ráállni és végül jógázni se volt kedvem. (Nem mellesleg utána elég sokat voltam rosszul a sérvem miatt.)
Kell egy jógamatrac!
“Királylányuk” zárt csoportunkban hirtelen mindenki “jógás” lett. Tehát amikor én éppen felmentettem volna magam egy remek kifogással, hogy aznap miért is hagyhatom ki a jógát, mindig jött valaki, aki tovább lendített és erőt adott ahhoz, hogy akár este kilenc órakor megcsináljak egy jógát. Ők vetették fel a matrac problémát is, majd keresték meg a legjobbat. Nekem csak meg kellett rendelnem egy Mandukát. Életem egyik legjobb döntése volt. Nem csúszik, nem nyúlik, stabil alap. Szeretem kiteríteni és szeretem használni. (Apró érdekesség, hogy anno moksha-kéket választottam, most pirosat vagy sárgát vennék, de “örökélet” garancia van rá, szóval nem érdemes lecserélni. Még. Viszont a belső változásaim jól követhetők a színekkel is.)
Pár hónap jógázás után egy dekát nem fogytam, de a testem és a testtudatosságom elkezdett változni. (A térdemet mintha kicserélték volna.) Sokkal jobban figyelek a testem jeleire és hazudnék, ha az összes belső változást érteném, csak azt tudom, hogy nagyon jó dolgok történnek velem.
Hajolgatni nem rossz?
A családom (öntudatlanul) arra kódolt, hogy hajolgatni rossz, hogy az öregeknek fáj a derekuk és nem esik jól lehajolni valamiért. (“Vedd már fel, ne nekem kelljen lehajolni!”) Érdekes, mert hajolgatni mindig is jól tudtam (guggolás a kihívás), de amióta rendszeresen jógázom szeretek hajolgatni és szinte csalódott vagyok, ha a napi jógában nincs hajolgatás.
A pihenés is teljesen új értelmet és értelmezést kapott. Hihetetlen, hogy a “semmittevésben” milyen aktív folyamatok zajlanak bennem és ahogy fejben összerakok egy pózt, a testem is követi. (Persze, az is nyilvánvaló, hogy vannak pózok, amelyeket azért nem tudok megcsinálni, mert még fejben nem vagyok ott.)
Meddig tart 30 nap?
Nekem végül a Yoga With Adriene lett az igazi és csinálom szinte naponta. A harmincnapos sorozatai jelenleg tökéletesek nekem (a 30 Day of Yoga-val kezdtem, most a Dedicate-t van soron), de nem darálom végig, hanem a kedvenceimet akár hetekig ismétlem, mielőtt tovább lépnék. Imádom, hogy nincs teljesítménykényszer, nincs határidő, a saját ritmusomban, a saját kedvem szerint haladhatok, saját ritmusomban változom.
Pár napja volt a szülinapom. Negyvenhárom. Az utóbbi fél évben eszembe se jutott, hogy itt-ott fáj és “ezeréves” vagyok. Egyre erősebbnek, ruganyosabbnak érzem magam, olyannak aki még mindig felfelé megy, nem pedig lefelé.
