Szilveszter sem ehette meg Csőrikét, Micu sem eheti meg a cinegéket

Négy hónapja él velünk Micu és eddig egészen jól mentek a dolgok, de most megjelentek a kertben a madarak.

2021. június 27-én egy kellemesen forró nyári napon megmacskásodtunk. Vagy elmacskásodtunk. Természetesen, a gyerekeink legnagyobb örömére. Sikeresen rábeszéltem a családot, hogy fiú és fekete macska kell nekünk. Azt is elhatároztam, hogy nem fogok sok képet csinálni a macskáról – pedig akkor még nem is tudtam, hogy egy fekete árnyékot fényképezni legalább olyan lehetetlenség, mit fekete lyukat, tehát végtelen sok rossz kép között van egy-két jó fotó – és a macska nem jöhet be a házba. (Jó, a garázsba bejöhet. Sőt, ha kint ropognak a mínuszok, bent is aludhat.)

Micu, egészen pontosan Mitsubishi π (Pi) gyorsan átvette az irányítást. Mickásan viselkedett, így én a hivatalos elnevezését kerülve, renitensen Mickának nevezem. De őt ez egy cseppet sem érdekli. Akkor és oda megy, ahova akar. Általában az éhező kismacskát adja elő, de olyan meggyőzően, hogy a szomszéd macska tejét is ellopja és kicsit sem tartja tiszteletben, hogy mi azért nem adtunk neki tehéntejet, mert macskáknak az nem javasolt.

Befűzte az összes barátunkat, hogy lobbizzon azért, hogy ő kicsit szobacica is lehessen. (Nem lehet!)

Micka szeret fára mászni, állandóan a közelünkben lenni és láb alatt lenni. Szerinte az ember létezésének két oka van: adjon kaját és simogassa őt. Nyugodtan feküdjön ki a nyugágyba, ő majd rátelepszik és várja a simogatást. Cserébe dorombol. Mert nagylelkű. Néha persze a kedvenc takaróját is kirázhatja és megigazíthatja a rissz-rossz felfordított lavórt, aminek az alakja pont macskahenyéléshez idomított. (De az a legjobb, ha senki se piszkálja a cuccait!)

Micka csudálatos kerti világát semmi sem zavarta eddig. Igaz, hogy jött néhány öreg macska, akikkel kisebb-nagyobb csetepatét lehetett rendezni. Meg ott voltak a gyíkok, amelyeket le lehetett vadászni, és persze ott volt a vakond, akire lesni lehetett, majd szó szerint a fejére szarni. (Új értelmet nyert a Mese a vakondról, aki tudni akarta, hogy ki csinált a fejére című mese.) Ám sajnálattal állapítottam meg a szaporodó vakondtúrásokról, amelyek egyre jobban megközelítették a virágoskertemet, hogy a vegyitámadás még nem volt sikeres.

Elmúlt a nyár, jött az ősz. A vakond ásott. Micu továbbra is mickás volt. Majd elkezdett a madáretetőhöz járni egy szén- és egy kék cinege.

Egyik reggel majdnem kihagyott a szívem, mert Micka nem nyávogott az éhhalál biztos tudatával a terasztajtó előtt. Tettem-vettem, fordultam és mire egyet kortyolhattam volna, már ott is volt. Bámult befelé könyörgő tekintettel és nehéz sorsa teljes tudatával nyávogott. Naivan arra gondoltam, hogy talán a házában éjszakázott, lehűltek az éjszakák, már nem az igazi a lavóron aludni. A hideg elvitte az energiáját és adtam neki ennivalót. (Amúgy a fiaink etetik a macskát.) De alig evett. Én meg megint aggódtam, hogy talán beteg lesz, megfázott mert egy szörnyű nőszemély nem engedi be a házba vagy mifene.

De a kis dög nagyon hamar lebukott, hogy mi a valódi nehézség az életében. Kilógott a fél feje és a teljes farka a madáretetőből.

Nagyon gyorsan megbeszéltük, hogy a madáretetőben semmi keresnivalója nincs egy macskának. Szerinte ez úgy pontos, hogyha nem veszem észre, akkor nincs is ott. (De látom az ablakból!) Ha meg majdnem rajtakapom, akkor távozik. Pedig egy képet szerettem volna a “nem csináltam semmit, csak magaslati levegőre volt szükségem” fejéről.

A gyíkokat megbocsátottam, ám Szilveszter sem ehette meg Csőrikét, Micu sem eheti meg a cinegéket. Sőt, Micu madárlesnek sem használhatja a madáretetőt.

Arról persze mélyen hallgatok és véletlenül se venném a bátorságot, hogy közöljem vele – minden olvasótól is szigorú titoktartást várok el -, a cinegék vígan, de szemtelenül lakmároznak a madáretetőben, amikor ő napközben összegömbölyödve alszik a lavóron.