Hányszor kell még elmondani az emberiség történetében, hogy “szégyen, hogy ez megtörténhetett”? Nem akarok se néma cinkos lenni, se megfélemlített tiltakozó.
Hülye kérdésre hülye válasz
Mindig újra és újra kattog a fejemben az a mondat, amit nem tudok pontosan idézni és azt sem tudom, hogy ki mondta – de egyszer felírtam az idézetes füzetembe, ami azóta elveszett – a bennem azonban nyoma maradt.
A II. világháborúról és a holokausztról mondta valaki, hogy “szégyen, hogy mindez megtörténhetett”. Ekkor 12-14 éves voltam, fogalmam se volt arról, hogyha más korban élek lett-e volna bátorságom, vagy erőm ahhoz, hogy félrenézés és néma lapítás helyett tegyek-e valamit a történelmünk bármelyik mocskos pillanatában – mert volt bőven, lehetne sorolni -, csak azt tudtam, hogy úgy kell beszélni, hogy a szomszéd meg ne hallja és a rendőrtől valamint a hatalomtól félni kell. (Az egy olyan kor volt és olyan demokrácia. Ez meg milyen demokrácia?)
Az elmúlt 20 évben újra és újra megszorította a torkomat a szégyen. Hogyan tehettük? Hogyan tehette ezt az egyik ember a másikkal? És mi többiek hogyan hagyhattuk? Ám sohasem szégyelltem magam annyira, mint az utóbbi hónapokban, amikor dübörög a gyűlöletkampány. És most azt se mondhatom, hogy erre nekem semmi befolyásom, túl kicsi porszem vagyok egy hatalmas gépezetben vagy túl távol történik mindezt, mert most ezt az a kormány teszi, amit én választottam meg ráadásul az én pénzemből.
Nem tudom, hogyan lehetne segíteni azokon az embereken, akik Európába menekülnek egy jobb jövő reményében (talán elfogadással és befogadással), de azt biztosan tudom, hogy a gyűlölet nem megoldás. Mert az is a gyűlölet, ha félelemkeltő hangzatos mondatokkal plakátoljuk tele az országot, és az is, ha alantas, semmirevaló kutyaként gondolunk egy népre vagy egy emberek csoportjára. Ráadásul a gyűlöletre mindig gyűlölet lesz a válasz és vér fog folyni. Egészen pontosan a vér már folyik, a háború már dúl…
A gyűlöletre mindig gyűlölet lesz a válasz.
De a háború nem azért dúl, mert embereknek el kell menekülniük az otthonaikból, hanem azért menekülnek el, mert csatatér lett az életük. És már csatatér a mi otthonunk is, csak idő kérdése, hogy itt is vér folyjon az utcákon, de nem azért, mert “jönnek a migránsok, betelepülnek az idegenek”, hanem mert a gyűlöletkeltés, a gyűlölet és az ellenségeskedés egyre nagyobb förtelem.
A diszkrimináció, bármilyen irányú is, gyűlölethez fog vezetni. (Ez már szinte közhelyszótári magaslat, mégse találjuk az egyensúlyt.)
A terrorizmus háborúja pedig azért dúl, mert képmutatóan úgy csináltunk, mintha segítenénk és közben semmit se tettünk. Kirekesztettünk, elutasítottunk és kizártunk olyan embereket, akiknek ugyanolyan joga van itt élni Európában, mint nekünk. (És lássuk be, el is férnénk, van hely bőven.) Amilyen könnyű itthon néhány plakáttal és megfelelő híradással félelmet kelteni és ellenséget gyártani, ilyen könnyű kétségbeesett, elégedetlen embereket radikalizálni. (A módszer ugyanaz, észrevetted?)
És tudjátok mi a legnagyobb vicc az egészben? Hogy azok az emberek, akik a végén szívből gyűlölik egymást, de annyira, hogy képesek egymást megölni, jó szomszédok is lehetnének. Élhetnének egymás mellett, segíthetnék egymást, ha a politikai hatalom nem feláldozható gyalogoknak kezelné őket. Ha a hatalom (itt is, ott is, amott is) nem akarná a piszkos ügyeiről elterelni a figyelmet, ha a hatalom birtoklása (Hello Tolkien és az egy gyűrű!) és a félelem valamint a gyűlöletkeltés (Hello Orwell!) helyett a problémák valódi megoldására törekedne.
