Myreille és a moksha.hu a címlapon

Nem a Playboy és nincs kihajtható középső oldal, de ez életem első címlapja és a moksha.hu-val érdemeltem ki. A fotózás története avagy a hiúságom vására.

Felvillanyozott, amikor megkaptam a felkérést, de rögtön utána kétségbe is estem. Vajon milyen ruhát adnak rám? Úristen, miért nem fogytam még 10 kilóval többet? És mit csináljak a hajammal, amit éppen növesztek és sehogy se áll? 210 ezer magazinról fogok majd mosolyogni, ha tudok majd mosolyogni, az igazán megér egy hajvágást, gondoltam, de közben azzal érveltem magamnak, hogy én már egy félhosszú hajú lány vagyok (ismét), csak a hajamnak kell hozzánőnie az énképemhez. Mivel minden rettentő gyorsan zajlott, a szomszéd lánytól kértem segítséget, akinek a szakmája fodrász, pontosan értette a problémámat és át is jött hozzám, amíg a nagyobbik oviban volt, a kisebbik aludt, a férjem pedig dolgozott, tehát lehetetlennel volt egyenlő megoldani a gyerekvigyázást, amíg én szépülök. Az utolsó pillanatban kozmetikushoz is eljutottam. Aki több, mint 10 éve jár ugyanahhoz a kozmetikushoz, pontosan tudja, milyen a kapcsolatunk a kozmetikusommal. Az egyik legnagyobb cinkosom és nem csak azt tudja, hogy milyen a bőröm és mi tesz jót nekem, a lelkemhez is ért. Hozzá péntek este szaladtam fel és az ajtaja előtt adtam át a gyerekeket a férjemnek, mielőtt a “zen”-be zuhantam. Nem csak koromfekete szempillákat kaptam tőle, hanem önbizalmat is. A fotózás reggelén extra idegességgel ébredtem: Vajon milyen ruhát kapok és milyen fülbevalót? Pár nappal korábban, amikor átgondoltam, milyen színeket is hordok szívesen, csak a feketére tudtam gondolni. És milyen lesz a sminkem? Gyönyörű lett a sminkem! Felpróbáltam az első ruhát, jól éreztem magam benne és odaálltam a fényképzőgép elé. Miközben én a fényképezőgép mögött érzem magam otthonosan. Fordítottam, emeltem és mosolyogtam. Jött a következő ruha és én megint próbáltam természetesen viselkedni, miközben minden izmom megfeszült. A fényképezőgép kijelzőjén láttam a fotókat, de nagyon vártam, hogy szembenézhessek a képekkel. Az interjúra úgy ültem be, hogy a nehezén már túl vagyok és felszabadultan meséltem, múltról, jelenről és a tervekről. A hétköznapokban át se gondolom, hogy milyen fontos számomra a moksha, csak teszem, amit tennem kell és az életem része, most viszont megálltam, átgondoltam és átjárt az öröm, hogy létezi, hogy van egy ilyen inputom. A visszajelzésekből és a kommentekből pedig azt is tudom, hogy nem csak nekem ad örömet, hanem azoknak is, akik naponta jönnek és olvassák az oldalt. Követik az Anya lettem-et, megsütik a recepteket, elolvasnak egy könyvet vagy elképednek egy-egy cipőn, táskán, ékszeren vagy design tárgyon. Ezernyi szállal kapcsolódunk és hiába láthatatlanok ezek a szálak, léteznek, egymás életeinek részesei vagyunk, oda-vissza hatunk egymásra. A fotózás és az interjú után még volt néhány egyeztetés – többek között ki kellett választani a címlapfotót, bár ebben mindenki egyhangúan szavazott a férjemből a főszerkesztőig -, míg a kezembe foghattam a magazinokat. Könnyen hozzá tudnék szokni az érzéshez, mert tetszett, amit láttam. És az is nagyon tetszett, ahogy a fiaim reagáltak a magazinokra. Zsombi azt mondta, hogy szép vagyok, Dani pedig minden alkalommal, ha meglátja, rábök, hogy “Jaja”, sőt, a két évével át is lapozta a Gyógyhír magazint és kommentálta is: Jaja, bökött rám a 16. oldalon, majd átnézett a következőre, felderült az arca és közölte: Nyamnya! Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, aki segített és dolgozott azért, hogy a címlapon legyek én és a mokhsa.hu, és csak ismételni tudom magam: nagyszerű érzés. A végtelenbe és tovább! – ahogy Buzz Lightyear mondaná…A Gyógyhír magazin nyomtatott verzióját a patikákban találjátok meg, ingyenes kiadvány, a digitális változatot pedig itt. A velem készült interjú pedig elérhető itt.