Tavasszal Micu a cicalányokat kergette és a többi kandúrral páváskodott, aztán megünnepelte a szülinapját. Most itt a nyár és visszaköltözött hozzánk.
Micu, 2016 (Fotó: Myreille)
Majdnem napra pontosan egy éve lett új családtagunk Micu. A kinti macska, aki ősszel velünk sétált az erdőben, aki reggelente elkísért minket iskolába és aki boldog elégedettséggel fogyasztotta el azt az egeret, amit a férjem kapott el a lakásba némi palacsintasütő és sikítozó feleség segítségével.
Micu amúgy remek egérűző, ha éppen nincsenek fontosabb dolgai. Tavasszal azonban csak fontosabb dolgai voltak, mint az egerek távol tartása és ház körüli jelenlétének fenntartása.
Mivel megúszta a golyótalanítást – ilyen módon is támogatni szeretnénk a férfiak eltöketlenítését ellenző mozgalmat -, a tavasz első sugallatával a hormonok és ösztönök vették át az uralmat a macskánk felett. Napokra eltűnt, majd fáradtan és tépetten érkezett haza. Egy ideig hagytunk kint neki kaját, gondoltuk, hogy ebben a mozgalmas időszakban sok energiára van szüksége, de amikor sündisznó hordák – na jó, egy visszajáró sün volt, de hordányi zajt csapott -zabálta fel a macskakaját, csak akkor öntöttünk a táljába tápot, ha néhanapján felbukkant. Legnagyobb döbbenetünkre akkor is fitymálta az abrakot és felét otthagyta, ha előtte három napig a színét se láttuk. Ekkor ötlött fel bennünk először, hogy a macska vagy felfalta a szomszéd erdő minden apró lakóját, vagy máshol is hízeleg kajáért és a jobb falatokhoz húz a gyomra meg a szíve.
Dani: Szia, Micubisi, aggódtam miattad, hogy eltűntél.
Márciusban még normálisnak tűnt Micu kicsapongó élete, áprilisban már kezdett sok lenni – a születésnapja körül, felénk is tett egy tiszteletkört, de utána két hétig megint nem láttuk -, májusban pedig úgy éreztük, hogy túltolta ezt a dolgot. Nem csak hetekre, de szinte az egész hónapra eltűnt. Mi meg szomorúan ránéztünk a megkezdett macskakaja zacskójára, sóhajtozva kerülgettük – el nem tudom mondani, mennyire utálom a macskakaja szagát – és bevásárlásnál reményvesztetten azt mondogattuk, nem kell több kaját vennünk, nekünk már nincs macskánk.
Micu mintha megérezte volna, mikor adjuk fel a reményt, ilyenkor újra és újra megjelent. Tessék-lássék alapon evett a kajából, kuncsorgott egy kis tejet, amit végül nem ivott meg, hagyta hogy a férjem a kullancsokat szakszerűen eltávolítsa belőle, majd mint aki jól végezte dolgát újra eltűnt.
Néha láttam a faluban, de rám se nézett, szó szerint futott a dolgára.
És eljött a június, és mint rendes diák, aki megtanulta, hogy időjárástól függetlenül a tavasz három hónapig tart, nem tovább, a nyár első napján Micu visszaköltözött hozzánk. Reggelente a házából mászik ki, megeszi a táljába kitett ételt, a terasz különböző részein nyújtózik és heverészik. Vadászik a gyíkra és a bojtra, amit a gyerekek lóbálnak az orra előtt. A páváskodás során szerzett harci sérülései begyógyultak, téli vastag bundáját teljesen levetette, de ez a tavasz és a cicalányok kicsit kikészítették, itt-ott őszre váltott a szőre és meg is komolyodott. Elképzelni nem tudom, hogy hány helyre kellene gyerektartást fizetnie, de az az érzésem, hogy végigcsinálta a kandúrrá avatást rendesen, abba pedig bele se merek gondolni, milyen nagy bulik voltak az erdőben.
