Talán korral jön, talán tapasztalattal, bár mindig ugyanolyan önazonosnak éreztem magam, mint most, amikor a divat csak érdekes furcsaság és jól érzem magam a bőrömben.
“Ha elég hangsúlyos az “áutfit”, egy “bézikebb” nyaklánc is elég. Meg egy könnyen viselhető kláccs.” Tavaszi trendek, ahogy a bloggerek látják/divany.hu
Tetszenek a Zac Posen ruhák és táskák, tetszenek a Jimmy Choo, Louboutin és Giuseppe Zanotti cipők. Foglalkoztat a divat, de valahogy úgy, ahogy az entomológust a nünüke. Tetszenek a szép cipősarkak, a rafinált megoldások, a jól szabott ruhák, a meglepő vagy éppen a megunhatatlanul klasszikus színpárok, a vad ékszerek. A kíváncsiság hajt, nem pedig a vágyakozás. Nem érzem magam többnek, jobbnak, szebbnek egy márkajeltől és az a vágy sincs bennem, hogy bizonyos kasztokhoz (pl. Louis Vuitton táskabirtokosok vagy Moschino telefontokkal rendelkező kiváltságosok közé) tartozzak.
“Amit a társadalmi gyakorlat “normálisként” határoz meg, az egy olyan, közmegegyezésen alapuló halmaz , amelynek magától értetődöttsége pont abból ered, hogy múltja van és hivatkozási alap lehet. […] A mindennapi képgyártás legelemibb csatornái (tévé, divatlapok, utcai reklámok) évszázados mintákat, sztereotípiákat követnek a női test bemutatását, tárgyiasítását illetően. […] Amíg az ember egy testbe van zárva, azt sajátjaként kell, hogy értelmezze és az őt körülvevő kultúra is értelmezi azt. A női testhez különösen sok szabály, elvárás és tabu kapcsolódik.[…] Elsősorban a hónaljszőr vált a hétköznapi gyakorlatban könnyen felvillantható fegyverré. Az üzenik vele, hogy képviselője nem szolgálja ki azt a szabályozott és alárendelt nőideált, melyet a normagyártó és normakövető társadalom elvár.” Oltai Kata: Mindent a női testről/InStyle, 2016. május
Nem zavar, hogy minden fiatal lány úgy egyéniség, hogy követi a divatot és közben tökegyforma – ez az ő életük. Tanácsom sincs számukra. Nekem is voltak korszakaim, kísérleteim ruhákkal és ékszerekkel, de soha nem éreztem magam ilyen könnyűnek, mint az utóbbi fél évben. Engem már a matróz blúz se zavart és a köpenyt se éreztem láncnak, viszont szívesen hordtam anyu leánykori ruháit és alakítottam át apu régi ingeit. Nem voltam forradalmár csak izgalmas volt, hogy miközben kövérnek éreztem magam rám jöttek anyu ruhái, aki viszont sovány volt a képek alapján, apu ingeit pedig bármikor a varrógép alá tehettem és kísérletezhettem.
Sokáig a bátor önkifejezésnek tartottam, sőt csodáltam, hogy idős rokonaim nyári melegben is csizmát és kalapot hordanak, a nénik 3-4 alsószoknyát, miközben én “nem szerettem a szoknyát” és pólóban, farmerben tengetem az életemet. A valósághoz akkor kerültem közelebb, amikor megtudtam, hogy a parasztok sokáig nem hordhattak csizmát, az az urak kiváltsága volt, és amikor megszerezték olyan érték volt, amit soha nem hagytak el – ráadásul annyiba kerülhetett nekik egy pár bőrcsizma, mint most nekem egy Jimmy Choo cipő. Álmokat váltottak valóra és ettől jobban érezték magukat.
Ugyanígy kedvelem a mai emberekben azt a vágyakozást, amit egy Furla táska, egy Chanel kiskosztüm, egy Marc Jacobs kabát vagy egy Michael Kors cipő éleszt. Belőlem ez teljesen hiányzik, hiába vehetném meg, nem csorog érte a nyálam. Hamisnak tartom az illúziót, amit a jó marketing és kommunikáció sugall, mert ugye nem cipőt, ruhát adnak el, hanem álmokat. Annak viszont örülök, amikor kell egy táska és olcsón, klasszat találok az aliexpressen.
Szintén hiányzik belőlem, hogy a ruháimmal és a testemmel protestáljak, polgárt pukkasszak. A dacot nem tartom megfelelő mozgatórugónak, ha öltözködésről, sminkről vagy frizuráról beszélünk. Ott és annyit szőrtelenítek, amennyit szeretek, mondjon akárki akármit. Persze, szeretnék szép lenni, de nem üldözöm a szépséget. Nem azért hosszú éppen a hajam, hogy hihetetlen hullámokban omoljon a vállamra, hanem elértem egy pontra, amikor a hajvágásra mint öncsonkításra kezdtem tekinteni és így “gyilkoltam” magamat, abba kellett hagynom. A tartós szempilla és szemöldök festéshez pedig akkor is ragaszkodom, ha éppen nem divat a határozott szemöldök. Ha meg éppen divat, akkor divatos vagyok, na bumm.
Menőségből nem növesztenék hónaljkutyát és nem is tetováltatnék, de az se érdekel, hogy 30 felett nem ajánlott a leggings. A címlapfotózásra úgy raktak össze, mint egy sztárt és az élmény olyan könnyen illant el, mint az esőillat a napsütésben. Reggelente nem az a lány néz vissza a tükörből, aki a címlapból. Persze, címlapra nem való a valóság, értem én.
“Meghalt valaki?” – kérdezte apám 20 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem tetőtől talpig feketébe öltözni.
Semmi se volt felesleges. Egyetlen kritikus vagy pikírt megjegyzés, egyetlen divattanács vagy a próbafülkében visszanyelt könnyek sem. A sok tetszik között meg kellett találnom, hogy ki vagyok én. Nem azt, hogy ki szeretnék lenni, hanem azt, hogy ki vagyok.
És innen már csak egy lépés volt, hogy csak jól akarom érezni magam a bőrömben és a ruhámban. Nem akarom magam védtelennek érezni, nem akarom magam idegenül érezni, amikor tükörbe nézek, és nem akarok fájdalmat (értsd: feltört sarkat, megnyomorított lábujjakat). Nem érdekel, hogy mit gondolnak mások, hogy több szín jobb lenne. Nem, mostanában ennyi szín és minta éppen elég és jó nekem. Ha majd változik, úgyis észre fogjátok venni.
Ezzel párhuzamosan téged is elfogadlak olyannak, amilyen vagy, nem ítélkezem feletted, nem skatulyázlak, hagylak élni. Az én rigolyáim rád nem vonatkoznak, az én felismeréseim téged nem köteleznek, és veled örülök, amikor megveszed álmaid Louis Vuitton táskáját vagy Jimmy Choo cipőjét, mert neked fontos volt.
