Mi az, amivel a férjem két pillanat alatt felidegesít? Igen, azzal, amikor nem találja a saját ruháit. Gondolom, ilyen csak velem fordul elő…
Azért, kicsit, szeretlek…
A ruhák tárolásának szervezése az én örömteli feladatköreim közé került a családban. (Mivel én mosok, én pakolom el a ruhákat és én pörgök a legtöbbet a tiszta ruha kérdésen.) A dolgot egyszerűsíti, hogy elkészült a gardróbszobánk is, tehát a ház egyetlen, pár négyzetméteres pontján találhatóak a ruhák. Itt kellene megtalálni… (Vagy időszakosan a szennyesben vagy a szárítón. De idén utóbbiak esélye is drasztikusan csökkenni fog, beterveztünk egy szárítógépet is.)
Próbálom nagyon-nagyon logikusan és könnyen átláthatóan tárolni a ruhákat, és tudom, hogy nyár közepén nem igazán izgalmas az átlátszó doboz vásárlása, amit kifejezetten a téli kiegészítők (értsd: sál, sapka, kesztyű) tárolására keresek, de elmondom, mire kell és bízom a tudatalatti megtapadásban. Sőt, akkor úgy tűnik, át is megy a dolog. És tényleg nagyon figyelek, próbálok mindenre gondolni. A drágábbik dobozt vesszük, mert muszáj átlátszónak lennie, hogy könnyebb legyen azonosítani, mit tárolunk benne, és könnyebb legyen átlátni, mi hol van benne.
Ám még ekkor se dőlhetek hátra egy elégedett mosollyal, hogy na, most aztán probléma már nem lesz az életben a kesztyűkkel, sálakkal, sapkákkal, mert beköszönt egy téli reggel, amikor a férjem felteszi a kérdést (értsd: kikiabál a gardróbból):
– Nem tudod, véletlenül, hol van a kesztyűm?
Magabiztos mosoly terül szét az arcomon, most (végre valahára) biztos meg fogja találni, hiszen egyértelmű, hol van. Lenyelem a legidegesítőbb női választ (A helyén, drágám!-ot), helyette kedvesen azt mondom:
– A dobozban!
Pakolás, matatás, majd egy kissé dühös hang:
– Itt nincs!
– De ott van! – kötöm az ebet a karóhoz. Ráadásul magabiztos is vagyok, hiszen 2-3 hete, amikor a gyerekek és a saját kesztyűmet kivettem, még találkoztam is az ő kesztyűjével. – Nem vetted ki már? – fut át rajtam a kétely, mert nem szoktam naponta ellenőrizni a kesztyűt, és az, hogy nem tudok róla, hogy kivette, nem jelenti azt, hogy nem vette ki… Reményhal!
– Nem! Le fog fagyni a kezem! – panaszolja árvagyerek hangon.
Félbehagyom amit csinálok és elindulok a gardróbba, hogy megnézzem tényleg ennyire hülye és szenilis vagyok-e. Meglepődve látom, hogy a téli doboz érintetlen.
– Hol nézted? – kérdezem gyanakodva.
– A dobozomban. – válaszolja most már egészen türelmetlenül.
– A zoknik között? – képedek el. – De a sálak, sapkák, kesztyűk a téli dobozban vannak!
– Nem mondtad és nincs is ráírva. – menti a helyzetet halvány érvekkel.
– De látszik rajta…
Mint egy kabaréban, odatartja Zsombi elé a felirat nélküli, ám átlátszó dobozt. Tőle vár megmentést.
– Mi van ráírva? – kérdezi a gyereket.
– Té-li cuc-cok! – szótagolja a gyerek. Egyrészt büszke vagyok, mert helyesen szótagol, másrészt büszke vagyok, mert a cinkosom.
És persze, a téli cuccok között ott a kesztyű és nem fagy le a keze.
