Egy különleges kiállítás kapcsán két rendkívüli nő mesél az élete legnagyobb titkáról. Nem részvét kell, hanem szeretet. “Az első emlékem a betegségről, hogy ülök az oviban a kispadon és lehajolok felvenni a cipőmet, és anyukám a tarkómhoz kap, hogy úristen, ott egy foltban nincs haja a gyereknek. Gyerekkoromban mindig változott az állapot. Előfordult, hogy az összes hajam kihullott és kopasz voltam – akkor még sapkát hordtam – és volt, hogy csak pár foltban hullott ki, de olyan is volt, amikor egyáltalán nem hullott és lobogott a hajam a szélben. Az iskolában a közvetlen osztálytársaim nagyon jó fejek voltak. Persze ehhez kellett, hogy negyedik költöztünk, iskolát váltottam és mielőtt mentem, az osztályfőnök rajzoltatott velük egy babát, amiről aztán leradíroztatta a hajat. A mai napig végtelenül hálás vagyok neki. Így – a kopasz baba segítségével – mondta el nekik, hogy fog jönni az osztályba egy kislány, akinek kihullott a haja. Mindig kiálltak értem, tornaórán sem volt gond, hogy sapkában vagyok. De az iskolában a többi osztályból sokszor gonoszkodtak a gyerekek. Azzal szórakoztak, hogy ki tudja lekapni a sapkát a fejemről. A saját osztálytársaim meg rohantak a sapkámért és hozták vissza. Kemény évek voltak. Nem voltam rossz gyerek, de egyszer hazudtam a szüleimnek, befizettek menzára, de nem jártam, mert egy hosszú folyosón kellett sorban állni az ebédért és ott rendszeresen levették a sapkámat. Nagyon rossz volt. Így inkább nem ettem. Otthon persze hazudtam: ma borsó leves volt pörkölttel, ma mákos tészta, stb. Csakhogy az iskolaigazgató a szomszédunk volt és összejártak a szüleimmel, gyorsan lebuktam: „ma nem is ez volt az ebéd, te gyerek”. Onnantól otthon ebédeltem. A felnőttek szemében a sajnálkozásra emlékszem, még a saját rokonságomban is én voltam a “szegény kislány, akinek nincs haja”. Éppen ezért én sohase sajnálok senkit, se kerekes székest, se végtaghiányos embert, senkit, és a fiamat is erre tanítom, hogy kezelje természetesen a másságot. Tudomást sem veszek a “másságról”, hanem poénkodom a világban, mintha nem is lenne semmi furcsa. Tőlem senki nem élje át azt az érzést, amit nekem kellett. 17-18 éves voltam, amikor azt mondtam a szüleimnek, hogy itt a vége, nem vagyok hajlandó több orvoshoz elmenni, mert mindenhol csak kísérleti nyúl vagyok. Nekem – sokakkal ellentétben – a szempillám, szemöldököm és egyéb szőrzetek soha nem hullottak ki, mindig csak a hajam. A terhesség alatt gyönyörű volt a saját hajam. Nem volt folt, hosszú volt és magamhoz képest sűrű. Fantasztikus érzés volt. Szülés után 1 évvel szinte az összes kihullott megint, akkor vettük az első parókát. Az interneten beütöttem, hogy “paróka”, és kihozott pár találatot, a barátnőmmel elmentünk az elsőbe. Igyekeztem olyat választani, ami hasonlít a saját hajamhoz. A saját, természetes hajszínem szőke és nagyon vékonyszálú, de amikor volt hajam, már kora kamaszkoromtól, feketére festettem, hogy sűrűbbnek látszódjon. Szóval vettünk egy feketét. Nagyon-nagyon furcsa volt. Álltunk a barátnőmmel a buszmegállóban és azt éreztem, mindenki engem néz, hogy parókája van. Pedig dehogy! Az évek során kipróbáltam más paróka boltokat is, most már nagyjából kialakult, hol veszem és milyet. Az árak is nagyon változóak, műanyag parókát 20-50 ezer között lehet venni. A TB éventen egy receptet ad parókára, ez nagyjából 10 ezer forint kedvezményt jelent. Azonban ha ápoltan szeretne kinézni az ember kinézni és nem egy seprűvéget hordani a fején, akkor kb. 3 havonta újat kell venni. Nem kevés pénz. Amikor megismerkedtem a férjemmel, csak foltok voltak hátul a tarkómon. Ha összefogtam copfba a hajam, tudtam palástolni. De mivel elég messze éltünk egymástól, három hónapig csak telefonon beszélgettünk és nem találkoztunk. Szoros lelki közelség alakult ki köztünk. Elmondtam neki, még a telefonos időszakban, hogy ez van, de a lelkem sokkal jobban érdekelte. Aztán amikor találkoztunk és összeköltöztünk, akkor sem volt ez probléma. Elfogadta és természetesen kezelte. Mindig bíztat, ha felmerül egy új gyógymód, vagy sampon, hogy próbáljam ki, és a paróka vásárlások ellen sincs soha kifogása, pedig sokszor megterheli a családi kasszát. Ugyanolyan a családi életünk, mint bárki másnak, csak sokkal-sokkal jobb. Összekovácsolnak minket a nehézségek. Fantasztikusan felszabadító érzés, hogy kopaszon is nőiesnek lát engem, ő pedig nem érti, mi ebben a furcsa számomra, hiszen „egészben” szeret, úgy, ahogy vagyok. Bár nem vagyok vallásos, de azt érzem, hogy a kopaszságot a tökéletesen összeillő társammal és az imádott fiammal kárpótolta a jóisten. A fiamnak is természetes, hogyha anya hazajön, nem csak a cipőt és a kabátot teszi a fogasra, hanem a haját is. Most már talán megérti, szoktam neki beszélni erről, hogy más anyukája nem tudja levenni a haját, anyának ez másként van. Szándékosan nem használom a betegség szót. Nemrég azt mondta, hogy tegnap nagyon vicces dolog történt az oviban: „mondtam a többieknek, hogy az én anyukám le tudja venni a haját”. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, de persze nem szidtuk meg, csak próbáltuk neki megmagyarázni, hogy vannak dolgok, amik csak a családunkra tartoznak, ez is ilyen. De lecsengett ez is. A munkahelyen a közvetlen kollégáim tudják, hogy a betegség miatt parókát hordok, de ez nem napi téma köztünk. Szoktam poénkodni, ha sok a stressz, hogy mindjárt kihullik az összes hajam, akkor jót nevetünk és ennyi. Amikor először láttam Sinead O’Connor az jutott eszembe, hogy milyen szép és mennyire nőies és én soha, de soha nem mernék kopaszon kimenni az utcára és élni az életem. A fotózás során rettentő görcsös voltam. A legnagyobb titkomat tártam a világ elé, önként. Mégse magamért tettem. Nem csak sorstársakra, hanem barátokra találtam ebben a társaságban. A többiek annyira lelkesek voltak és én annyira kedvelem őket. Nem gondoltam, hogy az embereket ennyire érdekli ez a téma és ekkora lesz a visszhangja. Igyekszem vele megbirkózni. Ha rám jön az érzés, hogy vissza akarok bújni a csigaházba, mindig azzal bíztatom magam, hogyha csak egy leendő sorstársnak is segít ez a kiállítás, hogy igen, így is lehet teljes és boldog életet élni, akkor megérte. Én – amíg 2010-ben nem láttam egy női újságban egy cikket az egyik sorstársról, aki később létrehozta a csapatot és ő a csapat lelke – szóval addig azt hittem, hogy egyedül vagyok a világban ezzel a betegséggel. Most pedig nem vagyok egyedül, mert vannak barátaim, akiknek nem kell mondani semmit, mert tudják, mire gondolok, mit érzek, mert ők is ezeken mentek keresztül. Fantasztikus érzés, hogy nem vagyok egyedül, lelki társaim vannak. A képeket szeretem, de – másokkal ellentétben – én nem látom magam se nőiesnek, se szépnek kopaszon. Én még messze járok a teljes elfogadástól magamat illetően. De nem baj ez, a többiek miatt megéri a kiállítás.”
“6 éves koromban kezdődött, amikor pár helyen foltokban kihullott a hajam, de szerencsére akkor még pár hónapon belül vissza is nőtt. Mindez egy évvel később megismétlődött. A biztonság kedvéért hosszú hajat növesztettem, és mivel később is csak egy-két foltban hullott ki a hajam, ezeket el tudtam takarni. Már ekkor is kerestük az okokat, ezért több orvost, természetgyógyászt felkerestünk, de nem voltunk annyira megijedve. Tinédzser korom elején teljesen eltűntek a foltok. Ezen felbuzdulva elkezdtem kísérletezgetni a frizurákkal. Hosszú hajamból vállig érő, majd még rövidebb Kleopátra-frizurám lett. És ekkor, 17 éves koromban, újra felbukkantak a foltok, melyeket így már nem tudtam elrejteni. Ráadásul “agresszív” módon tért vissza a betegség: 4-5 folt jelentkezett, melyek egyre nagyobbak lettek. Kétségbeestem, hogy elvesztem a hajam. Úgy éreztem, mindenki engem és a foltjaimat nézi. Órákat töltöttem a tükör előtt, hogy el tudjam takarni őket, de reménytelen volt a helyzet. Hiába próbálkoztam mindenféle szerekkel, módszerekkel, semmi nem használt. Az önbizalmamat teljesen megtépázta a betegség és ez meghatározta a következő tíz évemet. Szorongtam, frusztrálttá váltam, nem mertem idegenekkel szóba állni, nem mertem barátkozni – főleg nem fiúkkal. Falakat emeltem magam köré, miközben nagyon vágytam már egy társra. A tükörben semmi mást nem láttam, csak a szörnyen csúnya, foltokban kihullott hajamat. Nem tudtam mit kezdeni az állapotommal, mert folyamatosan abban reménykedtem, hogy ami velem történik csupán egy rossz álom és egyszer még visszakapom az igazi, szép hajamat. 27 éves koromban úgy döntöttem, futok még egy kört az orvosoknál: ha meg lesz az ok, akkor talán a gyógymód is. Úgy éreztem, hogy addig, amíg ilyen a hajam, nincs esélyem a férfiaknál. Nagyon nehéz volt szembesülni azzal, hogy az okok kutatása eredménytelen volt. Összeomlottam. Utálkoztam a tükörképem láttán, gyűlöltem a látványt. Eljutottam arra a pontra, hogy képtelen vagyok ezzel együtt élni, hogy nem bírok ki még éveket, évtizedeket ebben az állapotban. Belefáradtam. Ekkor már parókát hordtam, ami megkönnyítette a mindennapokat, és az emberek végre nem bámultak meg az utcán. Végre normális lehetettem. Ám hiába néztek rám így már nőként a férfiak, még mindig nem mertem nyitni feléjük, mert volt egy titkom, amit úgy éreztem, soha, senkinek nem mondhatok el. Aztán szép lassan kezdtem ráeszmélni, hogy ezen változtatnom kell. Ha mást nem is tehetek, legalább kipróbálom, mi történik, hogy vajon tényleg elriasztja-e a férfiakat ez az állapot. Az eredmény vegyes volt – magam se tudom, honnan volt annyi erőm – nem hagytam, hogy a visszautasítások a kedvemet szegjék. Ekkor még nem volt önbizalmam, de az “életösztön” nem hagyott ismét magamba fordulni. Hosszú, óvatos próbálkozások után, ismerkedtem meg egy férfival, aki azután 4 évig a párom volt. Rengeteget kaptam tőle. Az ő szeme azonnal felcsillant, amikor megtudta, hogy a paróka alatt nincs hajam. 30 éves voltam, és ekkorra már szinte az összes hajam kihullott, ami meg nem, azt leborotváltam, mert esztétikailag a kopasz fej mégiscsak szebb volt, mint a foltokkal tarkított. Ahogy a párom szemén keresztül láttam önmagam, megerősödött az önbizalmam. Azt mondta, és ez egy nagyon fontos mondat volt számomra, hogy ő nem elfogad, hanem így szeret, mert ez tesz különlegessé. Mindezek ellenére még mindig utáltam azt, aki a tükörből visszanézett rám. Eszembe jutott, ha megpróbálnám valahogy mégis szépnek látni önmagamat, akkor az talán segítené az önelfogadásomat. Így találtam rá Verbőci Patríciára, aki 2009-ben elkészítette rólam az első fotóimat. Mindent egy lapra tettem fel: ha így nem tudom elfogadni magam, akkor soha sehogy. Katartikus élmény volt. Abban a percben, ahogy az első képet megláttam, tudtam, hogy jó döntést hoztam. A képek – köszönhetően Ugrai Judit sminkjének is – gyönyörűek voltak. A fejformámat, a szememet, az arcom részleteit, az alakomat hangsúlyozták. A kopaszság nem is érdekelt már. Szép volt, amit láttam. Különleges. Állandóan a képeket nézegettem, és pár nappal később, amikor a tükörbe néztem, azon kaptam magam, hogy a tükörben is ezeket a képeket látom. A szép és különleges képeket. A korábbi utálkozásom eltűnt végre. Azt nem mondom, hogy teljesen azonosulni tudok ezzel a kopasz lánnyal, aki minden nap visszanéz a tükörből, mert lélekben, legbelül még mindig úgy érzem, hogy van hajam, de már tudom szépnek látni, és végre nem élem meg akadályként az életemben ezt az állapot. Nekem ez adatott, ezzel élek együtt. Ha valaki nem tudja elfogadni, akkor abból nem csinálok problémát. Tudom, hogy sokan különlegesnek tartják, ezért már engem sem zavar. Tudok róla természetesen, nyíltan beszélni. Lehetőséget is látok benne és erőt is merítek belőle. A képek hatására kezdtem el a blogomat írni, hogy megosszam a sorstársakkal, hogy igen is lehet évek, évtizedek után is békét kötni ezzel az állapottal. A blogom a hobbim lett, majd ennél több: rám találtak a sorstársak. Én lettem a Magyar Alopecia Areata Közösség életre hívója. Szervezem a találkozókat, működtetem a csoportot. Hamarosan szeretnénk egyesületté alakulni. Mentálhigiénés képzésbe kezdtem, hogy ezt a felelősségteljes feladatot minél jobban el tudjam látni. Számomra ez a betegség rengeteg kaput megnyitott, rengeteg különleges emberrel kerültem általa kapcsolatba. Ez az én utam, és ezért így vagyok jó.” A kaTARzis című kiállítást a Mozsárban (Mozsár kávézó, 1065, Budapest, Mozsár u. 2.) 2013. június 30-ig lehet látogatni. (Majd 2013. július 6-29. között a pécsi FIKSZ Galériában.) A falakon 16 kép látható. Az 50-es évek plakátstílusában készült fotók különlegessége, hogy 8 különleges nő állt modellt. Mindannyian foltos hajhullásban szenvednek és azért vállalkoztak ezekre a fotókra, amelyeken legnagyobb titkukat tárják a világ elé, hogy a képek hatására az emberek másképp tekintsenek a női kopaszságra. Azt szeretnék megmutatni, hogy egy nő kopaszon is lehet gyönyörű, nőies, sugárzó, és az élet ezzel az állapottal együtt is lehet szép. A lányokat Tartócki Éva stylingolta, a képeket Verbőci Patrícia fotográfus készítette, a digitális utómunka pedig Ugrai Judit érdeme, akinek a lányok a sminket is köszönhetik.