Felhív az anyám és kérdezi, mit csináltam ma. Kicsit úgy érzem magam, mint 30 évvel ezelőtt suli után. Ugyanazzal a hangsúllyal és zavarral válaszolom, hogy semmit.
Vállammal szorítom a fülemhez a telefont, miközben az anyámmal beszélek és próbálom nem lerántani a főzőlapról a lábast, amiben a rántás keverem. Paradicsomleves lesz vagy valami ahhoz hasonló. A sütő kijelzőjén az óra 11:34-et mutat. Két percet siet – kell az a 2 perc előny a reggeli kapkodásban -, de most így is reménytelen késésben vagyok. Délre nem lesz kész az ebéd!
Félelmetes, hogy ugyanolyan görcsösen ragaszkodom a déli ebédhez, mint az anyám és a nagyanyám. Ha lenne időm tükörbe nézni, akkor ugyanolyan űzött és őrült lenne a tekintetem, mint amilyen az övék volt anno. Gyerekként röhögtem a kényszerességükön, mert rajtuk kívül senkit se érdekelt, mikor lesz ebéd, ők meg úgy kapkodtak, mintha alig lenne idejük főzni.
Mondjuk én is késésben vagyok. Megint!
Nem értem, hol csúszott el a délelőtt, amikor semmit se csináltam, csak beágyaztam, kiszellőztettem. Összeszedtem a szennyest és szétválogattam, betettem egy mosást, leszedtem a szárítót, összehajtogattam a ruhákat és bepakoltam a szekrénybe, kiporszívóztam a nappalit, de ha már elővettem, végigtoltam a folyosón, a hálószobában és a gyerekszobákban is. Átmentem a fürdőszobasarkokon is. A kölyköket a konyhaasztalhoz rendeltem, hogy csinálják meg a leckét. Kitakarítottam a wc-t, még most is vegyszerszagú a kezem. Levízkőtelenítettem a csapokat és a zuhanykabin ajtaját. Ittam egy kávét – megadtam a módját, mert leültem az asztalhoz – és közben leellenőriztem a gyerek leckéjét, majd kapkodva nekiálltam főzni.
Még szerencse, hogy tegnap este kivettem egy adag húst a mélyhűtőből, már kiolvadt.
Kár, hogy ilyen gyorsan elrohant a délelőtt. Igazán csinálhattam volna valamit!
#láthatatlannőimunka #anyádtóliseztláttad #beleszakadszazéletbe #BlueMonday
XO
BlueMonday
