Szinte már szokás, hogy Zsombi pénteki falmászása után cukrászdába megyünk négyen együtt, most mégis két másik sütiről mesélek. Mérföldköveinket süteményekben jegyezzük! Akik elég régóta olvasnak – és vagytok páran, tudom, sziasztok, köszönöm a mindent -, szóval akik régóta követik a hullámhegyeimet és hullámvölgyeimet, talán emlékeznek 2004 őszére. Másfél éve éltem Pesten, kilábalóban voltam egy nagy szerelemből és a vár lábánál dolgoztam. (A gyerekeim apját még nem ismertem.) Munkába menet és jövet gyakran játszottam turistát és átsétáltam a váron. Imádtam a Tóth Árpád sétányt a meleg őszi fényekben és szerettem azt a csipet dekadenciát, amivel beültem egy Ruszwurm krémesre. A gyerekeimnek régóta meg akartam már mutatni a várat és a Ruszwurm cukrászdát, de eddig sohasem úgy jött ki a lépés. Egész pontosan eddig sohasem volt olyan erős a krémes és a turistákkal zsúfolt vár iránti vágy, hogy feladjuk az édes vidéki hétvégét. Az őszi szünet első napja azonban besegített a sorsnak. Délelőtt nekem volt Budapesten meetingem, délután a férjemnek, nem mellesleg pedig ott volt a két gyerek, akik a jól megérdemelt szünetüket töltötték. Így azt találtuk ki, hogy délelőtt az apjukkal dolgoznak, délután pedig nyakunkba vesszük a várost. Kipróbáltuk az összes tömegközlekedési eszközt – két napijegyet vettem – és elmentünk a várba is. Tömeg volt, de végül egy olaszt srác meghívott minket az asztalához, így nem kellett sokat várnunk. Azóta a fiaim is imádják a Ruszwurm krémest.
Zsombi és Dani a Ruszwurmban/Fotó: Myreille
Dani 5 éves/Fotó: Myreille
