Vannak mondatok, amitől kiszalad a levegő, korbácsütésként ér az igazságtalanság, majd feléled a harc, hogy az egyjogúság ne csak elméleti legyen.
Hároméves volt a nagyobbik fiam, amikor egy beszélgetés során, mintegy mellékesen, azt mondták nekem, hogy “Elnézzük magának ezt a három évet!“. Arra az időszakra céloztak, amelyet főállásban anyaként töltöttem. Döbbenetemben és a belém nevelt udvariasság miatt szóhoz se jutottam, de más se akadt, aki felborította volna az asztalt.
Nem olyan régen pedig azt kaptam meg – amikor a második fiam 15 hónapos volt -, hogy “Magát úgy kell eltartani. Maga örüljön, hogy enni kap.” Ezt a sértő igazságtalanságot már nem bírtam lenyelni.
Úgy alakult, hogy az életem sokkal mozgalmasabb, mint egy átlag kisgyermekes anyukának – bár az is csak egy utálatos sztereotípia, ahogyan a kisgyermekes anyákat elképzeljük babakocsit tologatva, állandó boldogságban – és közel sincs arról szó, hogy bárkinek el kellene tartania engem, de ha nem így lenne, akkor se érdemelném meg egyik mondatot sem. Hiszem, hogy anyának lenni és gyereket nevelni felér a világmegváltással.
Másrészt egy kisgyermekes anya mindig kiszolgáltatott lesz és ugyanilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül a férfi, ha ő marad otthon a gyerekkel. Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy munkahelyen pénzt kereső ember teljesítményét összemérje egy anyáéval, és az anya kevésnek ítéltetik? A kisgyerek nem 8 vagy 12 órás „munka”, hanem napi huszonnégy óra és szabira se lehet belőle menni. Akkor is helyt kell állni, ha az ember beteg és akkor is fáradt. Senki se tud egyszerre kisgyereket ellátni és mellette ugyanúgy teljesíteni a munkában, mintha nem lenne gyerek, egyszerűen fizikai képtelenség, nincs hozzá elég óra egy nap. Kompromisszumot kell keresni: vagy a gyerekkel járó feladatok kerülnek máshoz (bölcsi, nagyi stb.), vagy a munkát kell háttérbe helyezni.
Kemény alkuk ezek a nő életében. A mai világban senki sem teheti meg, hogy évekre kiessen a szakmájából, ahhoz túl gyorsan változik minden, ráadásul a kenyér nem olcsóbb az anyáknak, pedig a jelenlegi szociális rendszer inkább büntetni azokat a törekvő nőket, akik a multi helyett az anyaságot választják. És legyünk őszinték, nagyon kevés családban valósul meg az a modell, hogy az apa képes egyedül eltartani a családot és az anya jövedelme nem számít.
Azt gondolom, hogy régen is volt valami hasonló. A fiatal anyák rengeteget dolgoztak, bírták erővel és egyszerűen nem volt más választásuk, mint bírni, azonban a család sokat segített. Nagyik és dédik vigyáztak a kicsikre, majd a kimaradt pillanatokat a nők nagymamaként duplán megélték. A mi generációnknak azonban nem csak azzal kell szembenéznie, hogy a nagyik több száz kilométerre laknak, hanem a „későn” szülés miatt valószínűleg „dédi korban” leszünk, mire unokánk születik.
Gyereket azonban nem azért szerettünk volna, hogy génállományunk továbböröklődjön. Maszatos kezeket akarunk a legszebb blúzunkon, nagy kirándulások, meséléseket és beszélgetéseket akartunk és karácsonyi, születésnapi varázslatot, egyszerű szerdákat és különleges szombatokat. Tudtuk azt is, hogy nevelni nem egyszerű és néha a hajunkat fogjuk tépni. A gyerek és az anyaság nem csak egy tétel volt a teljesítendő dolgok listáján, hanem akartuk – sokszor megküzdöttünk értük – és teljes egészében élvezni szeretnénk.
Szóval nem az a kérdés, hogy megérdemeltem-e ezeket a mondatokat, hanem az, hogy olyan társadalomban élünk, ahol a legtöbb nő szinte megszakítja magát, hogy helyt álljon az élet minden területén (dolgozó nőként, anyaként, feleségként) és amikor megmérettetésre kerül, csak a fizetése számít, az összes többi munkája értéktelennek minősül. Persze, a férfiak, ha megkérdezik, azonnal rávágják, hogy az anyaság fontos, meg kell becsülni érte a nőket, de lelkük legmélyén, a családi pakkjukban hozzák magukkal déd- és ükapáik szemléletét, világfelfogását. Azt, amikor a férfiak döntötték el a világ és a nők sorsát és az asszonynak tudnia kellett, hol a helye. A férfi többet ért, mint egy nő, és a gyereknevelés a férfi számára abból állt, hogy előteremtette a pénzt cipőre, iskolára, szakmára, de éjszaka az anya kelt a beteg gyerekhez, csak ő ölelte, ha lehorzsolta a térdét, ő ült mellettem minden nap, hogy együtt tanuljanak…
A 21. századi férfi számára, aki társat szeretne maga mellé, nem pedig szolgát, ezek a régi ideák ugyanolyan elítélendőek, mint a nőknek. A nőknek sem vezért kell, hanem társ, akivel együtt és egymásért lehet állni a világgal szemben, együtt lehet osztozni a gyereknevelés terhein és örömein.
Csakhogy a fiúk az apáikat másolják, elsődlegesen tőlük veszik, hogyan is kell viselkednie egy férfinak, apának. (A nők pedig az anyáikat és tőlük veszik a mintát.) Rengeteg munka és tudatos szembenézés kell, hogy a vakon, öntudatlanul átvett kódokat felül tudjuk írni, hogy a lánc megszakadjon. A fejekben kell először rendet tenni, utána a mondatok és a tettek sem okoznak fájdalmat.
Sértőnek és igazságtalannak tartom a fejemhez vágott mondatokat. Önérzetemnek jót tenne a bocsánatkérés, de a harcom nem abban van, hogy bebizonyítsam a velem kapcsolatos tévedéseket. Amiért én harcolni akarok, az nem más, mint a fiaim, hogy ők szívből és őszintén megbecsüljék a feleségüket, gyerekeik anyját. Hogy az egyenjogúság ne csak 80%-os legyen, hanem teljes, tudatot és lelket uraló.
