Várom a karácsonyi hangulatot, ám eddig nem érkezett meg, talán immúnis vagyok rá. Jó hír viszont, hogy elkészült a párna.
Az utolsó hét az oviban és a suliban a karácsonyról szólt és néha már úgy éreztem, hogy igen, most megvan, most elkapott a hangulat, de ha el is kapott, akkor gyorsan eleresztett. Pedig már két hete megsütöttük a mézeskalácsokat és életemben először mézeskalács házat sütöttem. Mondjuk, azóta se ragasztottuk össze, mert először beteg voltam, majd nem volt tojás, majd nem volt francia drazsé – egészen pontosan hirtelen elfogyott, mert egyik este Jessica Jones-t néztünk a férjemmel és felzabáltuk -, majd – szokás szerint – elvesztem a mindenben.
Én nem tudom, hogy mások hogyan csinálják, de nekem soha semmire elég időm. Ha lesz az új évben fogadalmam – a fogyókúrában már úgy is nyakig járok – az lesz, hogy most már innentől mindenre lesz időm, semmivel se leszek elmaradva. Se a felmosással, se a mosással, se a munkával, de az alvással. Egyszerűen mindennel naprakész leszek. (Jó, ezt még én magam sem hiszem, de van pár napom, hogy megszokjam a gondolatot és alkalmazzam is.)
Zsombor, 2015. december (Fotó: Myreille)
Zsombiék karácsonyi műsora nagyon jó volt. Vállaltan elfogult anya vagyok és ennek megfelelően majdnem szétrepedt a szívem a büszkeségtől és a szeretettől. Persze, amikor meghajoltak, én elbőgtem magam. A mai napig nem tudom felfogni, hogy ez a tökéletes gyerek – aki néha kikészít, de ilyen pillanatokban nem számít – az én fiam. Hogy nem olyan régen, még terhes voltam vele, most meg már “kis” kamasz, aki a vállamig ér, minden betűt elolvas, ami a szeme elé kerül, esténként ő is nekiveselkedik a mesekönyveknek, és tegnap leírta, hogy “puszi anyu”, és az öccsét malmozni tanítja, ha éppen nem szívják egymás vérét, és minden nap gyakorolja a matekot, ahogy kérem tőle, pedig a tanító nénitől nem kapott leckét. Ezen az őszön voltak pillanatok, amikor azt hittem, ép ésszel nem bírom ki az iskolát, voltam dühös és elkeseredett, de most úgy látom, hogy minden perc megérte, látom, hogy volt értelme, hogy most már könnyebben gurulnak a dolgok.
Dániel, 2015. december (Fotó: Myreille)
Az oviban karácsony apropóján nyílt nap volt és én szinte az egész délelőttöt ott töltöttem. És amíg Zsombiban minden pillanatban szíven üt, hogy milyen nagy, addig Danival azt élvezem, hogy kicsi, mert tudom, hogy milyen gyorsan meg fog nőni. Kicsinál, hogy minden hajnalban megérkezik mellém az ágyba és ezért vagy azért nem tudok összefüggően 4-5 órát aludni soha, de közben olyan jó érzés, hogy hozzám bújik, vackolódik. Rettentő válogatós, de irtó cuki, amikor eszik. Rettentő sokat magyaráz, rettentő akaratos és rettentő hisztis, ami általában nem baj, csak néha, amikor lényem taoista darabja éppen elfelejti, hogy ő most nagyon, de nagyon taoista.
Mindkét fiú még hisz a Jézuskába és rettentően várja. Kicsit aggódnak, mert két nappal karácsony előtt még nincs karácsonyfánk, “pedig már igazán feldíszíthetnénk”. Dani rajong a karácsonyfákért, amikor megkérdeztem, hogy mit szeretne még karácsonyra a karácsonyfán kívül, akkor egy második karácsonyfát is kért. Hiába, nagy hatással volt rá, amikor moziba mentünk és életében először találkozott a pláza intézményével. Nem volt ebben semmi szándékos, de a szülei nem egy plázába jár emberek, így a gyerekük is 3 éves elmúlt már, amikor először találkozott ezzel a “csodával”, ráadásul teljes karácsonyi pompában.
Jól elintéztük, mert én gyerekként rajongtam a kivilágított nagykörútért, a színes neonreklámokért és nyüzsgésért, és a mai napig találok benne szépséget. Tervezem, hogy még karácsony előtt megmutatom nekik az ünnepi fényekbe öltözött Budapestet és a 2-es villamost, de elég a tömegre gondolnom és máris úgy érezem, rettentő jó itthon a szétszórt legók között.
Karácsonyi hangulatomért rengeteget tettek a barátok és ismerősök is, igazán szeretve érzem magam, de ennek ellenpontja a bizonyosság. Tudom, mit fognak kapni a gyerekek, hogy mit fogok sütni (hatlapost), mi lesz a menü (a férjem paellát fog csinálni rengeteg tengeri herkentyűvel, mert imádják a gyerekek és persze mi is), tudom, hogy mikor megyünk anyuékhoz, és tudom, hogy mit fogok csinálni karácsony másnapján, amikor egyedül leszek itthon. (Persze, hogy tudom, 2 hónapja erre a napra készülök (titkos projekt) és már most tudom, hogy nem lesz elég az idő, hogy befejezzem, de talán a nagyját meg tudom csinálni.)
Dani és a párna (Fotó: Myreille)
Néha-néha visszanézek az elmúlt évre – közeleg az év vége, jönnek a számvető gondolatok is – és nem tudom, hogyan tudtuk végigcsinálni a szeptembert és végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki segített, hogy akkor megtörténjen a műtét. Végre a kötött párnahuzatot is befejeztem. 14 nap alatt megkötöttem a kétharmadát, majd hónapokig csináltam a maradék egyharmadot. (A darázskötést a netről tanultam meg, amúgy.) Amikor kész volt a párna, kicsit bőgtem. Nem tudom, mi nyitotta meg a könnycsatornákat – azonkívül, hogy nálam az anyaság együtt jár a bőgőmasinasággal – és könnyebb se lett, mégis jól estek azok a könnyek.
Most megyek és keresem tovább a karácsonyi hangulatot meg takarítok is egy keveset, és most már végkép kikeverem a mézeskalácshoz a mázat. Két nap van még karácsonyig…
