Örömmel értesítünk mindenkit, hogy Zsombor 2011.július 14-én belépett a miért-korszakba. Nem tudom, mi lesz velem, ha kamasz lesz.
Gyanútlanul ébredtem azon a reggelen. Látszólag minden ugyanolyan volt, mint a többi reggelen. A nap keleten kelt, a családban a fiam ébredt legkorábban, majd ő keltett minket, nem akartam felkelni, még aludtam volna, de muszáj volt kikelni az ágyból, öltözés, öltöztetés, reggeli rutin. Az 5. miértnél azonban megéreztem, új fejezet kezdődött az életünkben, pedig még 10 óra se volt.
Az első napok édes révülete – oh, milyen érdeklődő, okos és nagyszerű fiam van -, megkezdődött az idegek csatája. Zsombor nem csak aziránt érdeklődött lelkesen, hogy miért van négy kereke az autónak, miért brekeg a béka, miért nem eheti kenyér nélkül a parizert, de egy hippi öntudatával várt választ olyan kérdésekre is, hogy miért kell a járólapos nappaliban papucsot viselnie, miért kell megtörölnie a száját és miért nem biciklizhet az úttesten.
Az nem is lett volna nagy baj, ha az életben egyszer felmerülnek ezek a kérdések – istenem, próbálgatja a határait, ennyi belefér -, de volt pillanat, amikor azt éreztem, hogy percenkét rotálódnak a soha véget nem érő kérdések, és én közelebb állok egy hibbant papagájhoz, mint egy értelmes, 21. századi, laza anyukához. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy “csak”, “mert azt mondtam”, “mert így van”.
Zsombor (fotó: Myreille)
A tébolyda előtt egy lépéssel, vettem egy nagy levegőt, tényleg nagy levegőt, és megbeszéltem magammal, hogy a szülő-gyerek viszonyban milyen jó dolog, hogy az ember átadhatja az ismereteit, a tudását a gyerekének és erősen reménykedtem benne, hogy Sors tényleg nem akart kiszúrni a szülőkkel.
A lelkem legmélyén felharsanó hisztérikus kacajjal nem törődtem, pedig a kacaj gazdája azt is megpróbálta elmondani, hogy fütyül a fiam a fejemre.
Néha valóban azt érzem, hogy Zsombor egyik fülén be, másikon ki, amit mondok neki, vagy a homlokáról pattan vissza a mondatom, mielőtt még megközelítette volna az agytekervényeket. Pontosan tudom, hogy tudja, hol vannak a határok, amiket nem léphet át, de olykor csak azért is megpróbálja, hátha bejön. Remélem, kitartása felnőtt korára is megmarad, még akkor is, ha vannak határok, amiket nem léphet még át, akárhogyan is próbálkozik.
De ebben a szent pillanatban ünnepélyesen megígérem, hogy nem fogom neki mindig megtiltani, hogy egyedül kimenjen az útra, nem követelem tőle mindig, hogy fogja a kezem a városban, és ahhoz sem fogok ragaszkodni, hogy ebéd után sziesztázzon egy kicsit.
Tehát a nagy levegő után levetettem hisztériára hajlamos részeimet és átlapoztam a szakirodalmat. Megerősítésre vágytam és meg is kaptam. Jól sejtettem, hogy a miért korszak nem csak nekem, hanem minden szülőnek nagy kihívást jelent. (Azért valamivel jobb, hogy nem csak nekem rossz.) 2,5 – 3 éves kora között a gyerek fejlődésében eljön az az időszak, amikor a dolgok mélyére néz, és ezekre a kérdésekre nyugodtan, kitartóan és szeretettel kell válaszolni. Nem kell feltétlenül tudományos válaszokat adni, sokkal inkább az a lényeg, hogy a gyerek számára feldolgozható válaszokat adjunk. A csemete ismeretei, értelmi képességei mellett kommunikációs képessége is javul ilyenkor. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok fáradt, de valahogy az első sokk után, belerázódtunk a miértekbe. Vannak ördögi körök, amelyek naponta előjönnek, és bár Zsombor tisztában van a válaszokkal, mindig reménykedik, hogy a szabályok felrúgására kap engedélyt. (Dehogy, ennél csökönyösebb és elszántabb anya vagyok!) De vannak olyan miértek, ezek mostanság egyre többen vannak, amelyek után sokat lehet mesélni. Az pedig igazán cukiság, amikor délután elmagyarázok neki valamit, valami nagyon fontos dolgot a virágokról, a fákról, vagy az élet nagy dolgairól, ő pedig este elmeséli az apjának legújabb tudományát. Az Anya lettem korábbi cikkei>>
