Anya lettem – Egy szívműtét margójára

A világ elrohan mellettem, miközben az életem monoton szedi lábait a várakozás mókuskerekében, kifulladásig. Dani szívét megműtötték, már itthon vagyunk. Dani születése után, a negyedik napon, már a zárójelentéseket írták, amikor először hallottak durva szívzörejt, surrogást – az én szívem akkor hagyott ki egy ütemet először -, majd hamarosan kiderült, hogy a fiúnk a leggyakoribb veleszületett szívbajjal, kamrai sövényhiánnyal (VSD-vel) született. Egészen pontosan lyuk volt a pitvarok és a kamrák között is, de a pitvari záródott, a kamrai viszont nem. Nem is volt rá sok esély, hamar elkezdtünk edződni a gondolathoz, hogy Dani szívét műteni kell. Nem azonnal, ám elkerülhetetlen, mielőtt a szíve és a tüdeje visszafordíthatatlanul károsodna. Szó szerint éveink voltak arra, hogy lélekben felkészüljünk erre a műtétre, de az életben még semmi sem csinált ki annyira, mint az elmúlt tizenvalahány nap. A legnehezebb forgatókönyv valósult meg. Szeptember 1-jén Zsombi elkezdte az első osztályt, 4-én Danival befeküdtünk a kórházba. Néztem a szöszke fiamat, aki úgy ment végig a kórház folyosóján, hogy minden betegnek ajándékozott egy sziát és utána könnyedén bezsebelt egy-egy mosolyt, majd hallgattam a sebészt és az aneszteziológust a kockázatokról, és nem volt levegőm és csorogtak a könnyeim.

Altatás. Nyitott szívműtét. Szívmotor. Szívleállítás. Metszés a szíven. Néhány öltés. Szív indítása. Bordák összevarrása… Tudni akartam mindent, de fáj a tudás, fájt minden. A műtő ajtajából Dani nekünk is dobott egy laza viszlátot, boldog és békés volt. A lift mellett kinéztem a budapesti tetőkre és teljesen abszurd módon az jutott eszembe, hogy anno milyen lenyűgözőnek találtam Párizs fehér és Firenze piros tetőit. Más körülmények között még szép is lenne innen az ötödikről a város, örömmel fotóznám, most meg csak nyelem a könnyeket. Kétségek gyötörtek az utolsó pillanatig. Vajon jól döntöttünk, vajon minden rendben lesz, vajon… Végül fotóztam egyet. Babonából. Hogy soha többet ne lássam. Mindenki azt tanácsolta, ne a kórházban várakozzunk, hanem menjünk, együnk, szellőztessük ki a fejünket és nyugodjunk meg. Délután egy óra volt. Vettünk egy pizzát és bűnösnek érzetem magam azért, mert ízlik, utána pedig sétáltunk és bűnösnek éreztem magam, hogy jólesik a napsugár. Be kellett ülnöm a levegőtlen szobába és kötnöm kellett. Nem gondolkodni, nem érezni, csak lenni, semmi másra nem figyelni, csak a mintára. Más minden elviselhetetlenül nehéz volt. A kórházi készülődés előtt kezdtem el újra kötni. Megnyugtatott, elterelte a figyelmemet. Kötöttem, amikor ideges voltam, kötöttem, amikor várni kellett, kötöttem a vonaton reggel, hogy kibírjam a nyílt pályás várakozásokat, és kötöttem este a vonaton, nehogy elaludjak és elvétsem a megállót. Így lettem én az a nő, aki köt és bőg. A műtét 3,5 órás volt, azaz végtelenül hosszú, mert még a 200. percben se tudtam, hogy mennyi van még hátra. Aznap már nem láthattuk Danit, de többször beszéltünk az orvosokkal. Jó volt hallani, hogy mindig egy kicsivel jobban van, én pedig nagyon bíztam a fiamban, hogy erős, akaratos, bármire képes, gyorsan meggyógyulni is. Egy percig nem volt kérdés, hogy remek a megfelelő helyen és nagyon jó kezekben vagyunk, de az aggódást ez nem csitítja, ahogyan az sem, hogy Dani betegsége jól műthető, egyszerűbb eset. Másnap végtelen reményekkel, megkönnyebbülten és örömmel öltöztem kórházi ruhába és mentem az intenzívre a fiamhoz. Nem a környezet, a csövek és a pittyegő gépek voltak szörnyűek, hanem az a harag, amivel Dani tombolt. Rettentően haragudott, egyszerre volt sértett, megbántott és dacos. Szinte tapintható volt a dühe. Utált mindent és a mindenbe beletartoztam én is. Értettem a haragját – a helyébe én is nagyon kiakadtam volna az egész világra -, mégis összetörtem és darabokra szakadtam. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, mintha valaki elrabolta volna a boldogság minden morzsáját. Délután a folyosóról hallottam Dani kiabálását, de nem tudtam hozzá bemenni, mert egy másik gyerek életéért küzdöttek. Vártam 3 órát és kötöttem, majd hazajöttem, hogy reggel ismét menjek. Különös kaszt vagyunk mi, szívműtött gyerekek szülei, akik a Kardiológiai Intézet 2-4 emeleten a folyosón várakoztunk. Úgy ismerjünk a rettegést, ahogy elképzelni nem lehet, és ez összekovácsol minket. Mindegy, hogy melyik városból érkeztünk, mit gondolunk a világról és a politikáról, úgy aggódunk egymás gyerekeiért, mint a sajátunkért. Úgy biztatjuk egymást, mint saját magunkat, minden krízishelyzetben összeszorul a szívünk és minden javulás apró boldogság. Másnap arra a hírre értünk a kórházba, hogy a kis srác, aki tegnap nagyon rosszul volt, már jobban van, a mi fiúnk pedig a negyedikről lekerült a harmadikra, azaz jobban van és többet lehet látogatni. Dani örült nekünk. Régi új mosolyával ette a sajtos kenyeret és az első kérdése az volt, hogy „Bombi, hoool?”, azaz azt kérdezte, hogy „Hol van Zsombi?”. Nekem megint potyogtak a könnyeim és akkor is elérzékenyültem, amikor hűséges fegyverhordozójaként tolhattam az infúziós állványt, miközben Dani sétált egyet a nővérpult körül. Két nappal korábban ez a beszélgetés zajlott le itthon. Mert hiába jártam haza, Zsombi már aludt, amikor hazaértem és még aludt, amikor elmentem. Apa reggelinél: Kéred a joghurtot is? Zsombi: Anyát kérem. Apa: Anya, Daninál van. Az apja hozott neki egy túró rudit. Apja: Ez jó lesz? Zsombi: Jó, de nem pótolja anyát. Újabb nap elteltével Dani ismét a 2-on volt és már egyetlen kanül, branül, mifene se volt benne és innentől reggel 8-tól este 8-ig lehettem vele. A lelki kimerültséget hamar követte a fizikai is, miközben szorgosan írtam, hogy mennyit iszik és pisil Dani, és néztem, ahogy napról napra jobban van. Összehaverkodott egy műtétre váró kisfiúval, együtt játszottak, vágták a lapokat és a végén együtt dúdolták Malek Andrea altatóját ahelyett, hogy aludtak volna. A műtét utáni 8. napon kiszedték a varratokat – jobb hónaljnál műtötték -, és amikor végigment a folyosón, ami a röntgenre vezetett, olyan felszabadult volt, mint az első kórházi napon. Úgy dobálta a sziákat és gyűjtötte be a mosolyokat, mint egy rocksztár. Szerdán hazajöhettünk. Egészen pontosan most szerdán este érkeztünk haza. Életem legszebb pillanata volt, ahogy a két fiam egymást ölelte, pedig végtelenül kimerült voltam és a lábam is felvizesedett. Már majdnem kiengedtem, amikor Dani belázasodott, beszéltem a kórházzal, lázat csillapítottunk és alig aludtam éjszaka. – Most Dani cuccolt mellém párnával, pedig korábban ilyet nem csinált. – A sebe szép volt, tudtuk, hogy nem ezzel van baj, de mégse jókor jött az a fránya vírus, amivel meg kellett küzdenie. Csütörtökön háziorvos, sok-sok telefonálás és lázcsillapítás. Mire ágyba kerültek a fiúk, már olyan üres voltam, hogy az üresség kongása is eltűnt belőlem. Ma reggel arra ébredtem, hogy Dani felhúzza a szemhéjamat: „Anya, nézd, reggel van!” és valóban negyed hét volt már. A láz elmúlt, Dani mosolygós, jó étvággyal eszik és imád itthon lenni, szóval már bátran elmondhatom, hogy a szívműtét után itthon vagyunk. Még kontrollok várnak ránk és még néhány hétnek el kell telnie, hogy Dani oviba járhasson – meséltem már, hogy traktor lett a jele? -, de túl vagyunk a szívműtéten és lassan az évek óta tartó feszültség is enyhül bennem. Innen is köszönöm mindenkinek – orvosoknak, nővéreknek, a kórháznak, barátoknak, rokonoknak, szomszédoknak, kórházban megismert szülőknek és gyerekeknek – a sok segítséget, gondolatot, erőt és támogatást! Külön köszönöm Dr. Dobos Erikának, Dr. Simon Gábornak, Dr. Mihályi Sándornak és Dr. Székely Edgárnak, amit a fiamért tettek, és nagyon-nagyon köszönöm Verának és Móninak, hogy itthon segítettek, hogy a legnehezebb pillanatokban mindketten a kórházban tudjunk lenni.  A kórházban kaptunk egy tájékoztató füzetet. Meggyógyult a szívem! a címe, az alcíme pedig: Felkészítő füzet szívműtétre váró gyerekeknek. Bartos Erika rajzolta a szöveget pedig Ifj. Székely Edgár alapötlete alapján a Gyermekszív Központ dolgozói írták. Nagy segítség szülőknek és gyerekeknek, mert amit ismerünk, attól nem félünk, és sokkal izgalmasabb egy mesekönyv lapjairól ismert szobában feküdni, mint megrémülni az intenzív osztályon.