Anya lettem – A mángold, a titkos út és a barik

Belevetettük magunkat a kerti munkákba, felfedeztük a titkos utat és kirándultunk. Dani és Zsombi között alakul a tesóság.

Dani 17 hónapos és nagy kritikusom: szereti, ha van fülbevaló a fülemben és olyan boldog, amikor a kedvéért felveszem, mint amikor egy kis kocka csokit kap. Nagy kajás, élvezettel és lelkesedéssel eszik. Nagyon akaratos és kitartó. (Biztos, hogy műteni kell a szívével, várólistán van, elméletileg bármikor szólhatnak, hogy 2 hét múlva műtét, gyakorlatban lassabban őrölnek ezek a malmok.) Dani nem csak figyeli a bátyját és másolja, hanem szembe is száll vele, ha meg kell védenie az érdekeit. Szeretem figyelni, ahogyan a tesóság alakul közöttük, ahogy együtt játszanak, vagy egymás mellett. Próbálok nem mindenbe beleszólni… – Gyere, Dani, elfelezem veled az utolsó almámat. – mondta Zsombi és eltörte az utolsó szelet zöld almát. – Tied a kisebb! – nyomta az öccse kezébe az egyik darabot. Pillanatra elbizonytalanodott, mert egyformán szoktunk osztozkodni, de én már azzal elégedett voltam, hogy eszébe jutott az utolsó kedvenc almaszeletét – a vékonyra szeletelt zöld alma a kedvence mostanság – megosztani a tesójával. Álltunk az ablakban és bámultuk a villámokat. Éppen úgy, ahogyan én gyerekkoromban, csak most nem voltam egyedül, hanem mellettem állt a két fiam. A réginek és az újnak, az emlékeknek, ahogy én emlékszem a falura, és az újnak, ahogy a fiam látja és megéli az apró részleteket, egészen felkavaró. Az ovival sétáltak a titkos úton, én nem emlékszem, hogy sokat jártam volna arra, de azóta reggelente a titkos úton megyünk az oviba. Zsombi térképet is rajzolt a titkos úthoz, hogy biztosan megtaláljuk. Őt a kaland, engem jó megfigyelőképessége és lelkesedése nyűgözött le. A titkos út a patak (pontosabban csörgedező ér) mellett vezet és már szertartásosan járjuk végig. Letépünk egy picit a vérehulló fecskefűből – sokáig vérehulló kecskefűnek nevezte -, megbeszéljük, hogy a bürök mérgező, megszagoljuk az orgonát és végül kijutunk a hídhoz. Kis növényhatározó az életünk. Az udvarunkban a három gazhegyet felváltotta a füves udvar, a rézsű és a veteményes ígérete. Március elején Zsomborral elszórtuk a fűmagot, mert április végi melegek voltak, igaz, a kertészkedésünk kicsit mocsári volt, mert éppen előző nap esett az eső. Akkor esett, azóta pedig esőért imádkozunk. A kertbe ültettünk epret – virágoznak is – málnatöveket, jostát, elvetettük a sóskát, spenótot, mángoldot, répát, céklát, ruccolát, madársalátát, koriandert. Dugdostunk lilahagymát, vöröshagymát és fokhagymát. A fűszerkertben a féltve őrzött rozmaringom bekrepált, egy utolsó halvány tő életben maradásában bízom, de kaptam oregánót, zsályát, tárkonyt, kakukkfüvet, citromos kakukkfüvet, mentát. Még pár paradicsom és paprika tő kell erre a nyárra, de én már most látom, milyen jókat fogunk enni. Zsombit eddig is szeretett kertészkedni, de most elkapta a gépszíj. Kijelölt magának egy 30×30-as területet és elszórt oda legalább 6 zacskó magot, köztük egy zacskó uborkát, aminek megvételéhez nagyon, de nagyon ragaszkodott. Kertész énem tiltakozott, de anyai énem csendre intette, hogy hadd csinálja a gyerek, hagyjam hibázni, hagyjam szabadon nőni. Nem számít, hogy lesz a kertben uborka vagy sem, az számít, hogy ő szabadon szárnyalhat. Valamivel korábban volt egy sorsfordító pillanatom: Nyílt nap volt gyógytornán, persze, hogy bementem. Azt vettem észre magamon, hogy legszívesebben beleszólnék, javítanám, csiszolnám a fiam. Nem dumáltam bele, de érzem a feltörő késztetést, és akkor, abban a pillanatban megértettem, hogy hiába akarok jót, hiába akarom, hogy neki jobb legyen, egyszerűen csendben kell maradnom. Ugyanúgy csendben kell maradnom, hiába is ijedek meg, amikor az út felé rohan, mert tudja, hogy meg kell állni és bíznom kell benne, hogy megáll. Ha tudom, hogy tudja, akkor nem kell beleszólnom, nem szabad megbéklyóznom sem a féltés, sem a jót akarás nevében. Nekem a kert a legjobb stresszoldó. Szeretem a terveket, a reményeket, a várakozást, az apró gazok idegnyugtatót tépkedését. Egészen tudatosan pihenem ki hétvégenként a hétközi feszültséget és a zubogó adrenalint. Most már egész jól hajtanak a magok és a rézsű is alakul. Az őshonos, megmentett és áttelepített szamócák a legszebbek, de jól bírták az átültetést az ibolyák is. Az árnyliliom és a pünkösdi rózsák haloványak, remélem, túlélik és megerősödnek. És még mindig rengeteg hely van évelő növényeknek. (Ha valakinek van felesleges és esetleg nekem adja, nagyon boldog leszek.) Gyerekkoromban a mama kertjében rengeteg csillagvirág volt, vettem magot, el is ültettem, és most izgulok, hogy kihajtsanak. Gyerekkori kertemlékeim miatt szeretnék páfrányt is, a gyerekeim miatt pedig sárgabarackfát, mert az egyik kedvenc reggelijük a natúr joghurt házi sárgabaracklekvárral. Pár hete meglátogattuk a Birtokot, a fiam felfedezte, hogy az élet királyai sok időt töltenek a függőágyban, és megnéztük a kisbirkákat. Egészen más a tavasz, a húsvét és a cuki bárányos képek. Hazafelé pár kilométer alatt mindkét gyerek bealudt, tátott szájjal, boldogan aludtak, nekem meg kényszeríteni kellett magamat, hogy az utat nézzem, ne az alvó, gyönyörű gyerekeimet. – Anya, ma jó napom van! – mondta Zsombi – Örülök! – mondtam mosolyogva. – És tudod, hogyan lehetne még jobb? – Hogyan? – Ha sütsz nekem egy finom süteményt! – mondta, mikor éppen rákanyarodtunk a M7-re. – Zsombi, nem találom azt a kis mütyürt. – mondom zaklatottan, mert 20 perce keresem azt a bizonyos, speciális LEGOelemet. – Anya, ne add fel! Anya, ne add fel! – válaszolja a Zsombi. – Meg tudod csinálni! Dani azt mondta, hogy „ksz”, amikor odaadtam neki a ceruzát. – Megszorult papírlap vagyok. – mondta Zsombi, amikor komoly dolgokról beszéltünk és nekem ez az egyik legszívbemarkolóbb gondolata. – Érted? Akit összehajtogattak és kivágtak ember formájúra.