Kevés témával lehet olyan gyorsan megemelni a vérnyomásomat, mint amikor valaki azt akarja megmondani, hogyan szüljek.
Csendes vasárnap délután – ráadásul hosszú hétvége -, én teregetek, Zsombi a “nagyszerű” OFI kísérleti tankönyvéből, az Ábécés olvasókönyvből olvas.
“A nőstény hangyák minden nap egy tojást tojnak. A hangyatojás fehér és viszonylag igen nagy. A nőstény hangya igen szerény állat, mert azt a nagy tojást csöndesen tojja. Nem úgy, mint a nagyszájú tyúk, aki az aránylag kis tyúktojás miatt akkora ricsajt csap.” (123. oldal)
Megáll a kezem a levegőben, a vizes ruha meg bután lebeg. Hirtelen ismét fülemben csengenek a barátnőm szavait, aki azt tanácsolta, nyugodtan ordítsak szülés közben, ha fáj, mert ő csendben szült, úgy érezte azt várják el tőle, de ettől semmi se lett jobb. Sem a szülés alatt, sem utána.
Anno hálás szívvel fogadtam a tanácsot, de úgy gondoltam, hogy azok az idők már elmúltak, nincsenek stigmák, minden nő úgy szül, ahogy tud, úgy dolgozza fel a szülést, ahogy neki a legjobb. Kiabál, ha neki arra van szüksége, csendben van, ha arra, és nevet, összeroppantja a segítője kezét, csorognak a könnyei, ha éppen az segít. Ám most, azon kell tűnődnöm, honnan veszi bárki a bátorságot, ahogy a tyúk rikácsolásának jogosságát megítélje.
Vajon a nők, akik szülés közben ordítanak, egyszerűen csak buta tyúkok és példát vehetnének a hangyáról?
Komolyan ilyen sunyi taposóaknákat – csendes szülés jó, hangos szülés gyenge jellem sajátja – kell elhelyezni a gyerekek fejében?
És mi van, ha a hangya is ordít, amikor kipréseli magából a tojást, csak olyan korlátoltak vagyunk, hogy nem halljuk?
Update a kommentek kapcsán:
Nagy Lajos Képtelen természetrajza egy vicces mű. Viszont a olvasókönyvből citált rész nem idézet ebből a műből, hanem annak nyomán készült szöveg. Itt az eredeti, vonatkozó rész:
“A nőstény hangyák mindennap egy tojást tojnak. A hangyatojás fehér és viszonylag igen nagy, mert majdnem akkora, mint a hangya egész testének a fele. A nőstény hangya igen szerény állat, mert azt a nagy tojást csöndesen, minden kotkodácsolás nélkül tojja, nem úgy, mint a nagyszájú tyúk, aki az aránylag kis tyúktojás miatt akkora gezéreszt csap, hogy nem is lehet csodálni, ha egy tyúktojás olyan sokba kerül.”
Ég és föld a különbség…Azt pedig már csak halkan, de gúnyosan kérdezem, miért kellett az átirat, hiszen az eredeti mű is rövid. És lesz olyan is, hogy Örkény egypercet “kicsit” átírnak?
Végeztem közben egy engedélyezett gyerekkísérletet is. Zsombi tegnap olvasta a tankönyvi szöveget. Ami így kezdődik:
“A hangya nagyságára és színére nézve különféle. Leggyakoribb nálunk a kis fekete és a valamivel nagyobb vörös hangya. Kék színű hangyák nincsenek.”
Különösen csúnyának találom az első mondatot, de ez személyes, és azt is problémásnak találom, hogy ezt a szöveget úgy strukturálták a könyvben, mint a pár oldallal korábbi állatbemutatókat (pl. szarka, kenguru, öszvér).
Gondoltam egy merészet és Zsombi elé tettem az eredeti szöveget, ami így kezdődik: “A hangya nagyságára és színére nézve különféle, leggyakoribb nálunk Európában a kis fekete és a valamivel nagyobb vörös hangya, a trópusi vidékeken pedig vannak nagy, sőt óriási hangyák, sárga és szürke színűek is. Kék színű hangyák nincsenek, ami a természetnek minden gazdagsága mellett is némi szegénységre vall.
A hangyák igen fejlett társadalmi életet élnek, jól működő szervezettség alapján dolgoznak együtt, s még szép tőlük, hogy kórusban nem énekelnek, és nincs külön szaklapjuk.” És milyen meglepő, az első sorok után Zsombi már kacagott, pontosan tudta, hogy ez egy vicces szöveg. Korábban az olvasókönyvi feldolgozáson egyetlen egyszer sem nevetett, de még egy félmosoly se kúszott az arcára…
