Amikor a sors és a szél összefog, és nekem rendeltetik egy vödör. Domboldali mese a kertemből.
A vödör/Fotó: Myreille
Olykor-olykor az erős nyugati szél megdagasztja izmait és fúj, ahogy tud és visz mindent, amit bír. Tavaly az éppen száradó gyerekmedencét kapta fel és vágta be a 10 házzal távolabbi susnyásba, idén eddig semmit nem vitt – amióta elvitte a medencét, nem hagyok kint olyat, amit elvihetne -, viszont hozott egy vödröt. Egy nem túl szép, almazöld felmosóvödröt hozott és tett a kert közepére.
Mivel se név, se cím nem volt a vödrön, a kert közepén meg nem mutatott túl jól, elegánsan – már-már női rafinériával – a villanypóznánk mellé tettem, gondoltam, úgyis mindenki jön-megy, sétál így tavasszal, a gazdája majd rátalál itt az út szélén és hazaviszi. De senki se ismerte fel, senki se kereste és heteket töltött a pózna mellett. Bírta a havat, az esőt, a napsütést és dacolt a sarjadó gazzal. Már-már úgy tűnt, hogy a vödör, ott a telek szélén, a semmi majdnem közepén otthonra talált. Hozzászoktam és már úgy tűnt, hogy a vödör is hozzánk szokott. Csendes, stabil viszonyunk félévszázados házasságok kitartását idézte, a vödör a kert részévé vált.
Azonban pár napja megint jött a nyugati szél és fitogtatta erejét. Először fel se tűnt a vödör hiánya, csak akkor vettem észre, hogy már nincs ott, amikor másodszor mentem el a villanypózna mellet.
Emlékét még viselte a talaj, mert ahol állt, kikopott a gaz, de ahogy a szél hozta, a szél vitte el.
Ám tegnap, amikor estefelé kiléptem az ajtón – részletkérdés, de éppen a kukához igyekeztem -, a lépcsőn ott találtam az almazöld vödröt, két törött járólap nehezítette el. A járólapok egyértelműen arról a csinosnak nem nevezhető sittkupacról származtak, amely a házunk mellett az építkezés végét várja.
Széles vigyorral beadtam a derekamat a sorsnak, és elfogadtam a rám testált vödröt.
Az elméletem működött, de a sorssal nem számoltam. Mert igen, akik itt jöttek-mentek, sétáltak, látták a vödröt, ám senki se azt tételezte fel, hogy a gazdáját keresi, egyszerűen úgy gondolták, hogy nekem van egy kis kattanásom és szeretem a felmosóvödröt a prérin tartani, majd amikor a Kedves Ismeretlen a susnyásban vagy azon túl, meglátta a vödröt, azt gondolta, hogy az enyém, hazahozta nekem.
Ilyen klassz emberek a szomszédaim itt a domboldalban!
