A kérés művészete – Amanda Palmer még jobban megnyílik

Te hogyan kérsz, ha kérsz? Mersz egyáltalán kérni? És elfogadni? Engeded, hogy segítsenek? Engeded, hogy meglássanak?  

Amanda Palmerről akkor hallottam először, mikor az egyik kedvenc íróm, Neil Gaiman feleségül vette. Előbb a blogját ismertem meg, a zenéje csak később jött, de ez a nő minden részletében hatással volt rám. Mert bátor, mert nyílt, mert vállalja magát. Mert olyan fajta karizmatikus ember, akiből lepukkantabb, fáradtabb, elkeseredettebb napjain is süt az az erő, ami épp a sérülékenységének felvállalásában rejlik. Mert okos, tehetséges, vicces, érzékeny, szókimondó. Mert meri szeretni az embereket. És mer zavarba ejtően közel kerülni és közel engedni. Palmer nem a sztárgyárban készült: független, kreatív punk/rock ikon és ukulele-nagykövet, aki évekig élő szoborként is kereste a kenyerét az utcán; aki felmondta a szerződését a lemezcéggel, mikor az cenzúrázni akarta a videoklipben a trendekhez képest nem elég laposnak ítélt hasát; akinek soron következő lemezét már a rajongók finanszírozták elő – ez egyébként az addigi legnagyobb zenei Kickstarter-projekt volt –; aki akár meztelenül is színpadra áll, ha annak jó oka és célja van.

Amanda Palmer minden értelemben megosztó személyiség. Jelenségként és előadóként megosztja az embereket, de ennél sokkal hangsúlyosabb, hogy ő maga mindent megoszt: a gondolait, hangulatait, művészetét – lemezei akár ingyen is letölthetők, de szívesen veszi, ha a tetszésnyilvánítás pénzben is megnyilvánul, rád van bízva. Ahogy egyszer mondta, zenélés nélkül kibírna rengeteg időt, de közönség és közösség, emberek nélkül nem. Aktív kapcsolatban áll hát mindenkivel a twitteren, a blogján, a Facebookon, a tumblren , a YouTube-on és személyesen is. Koncertjein ugyanolyan mérhetetlen bizalommal veti magát a tömeg karjaiba, ahogyan a fellépések után is van ahhoz ereje, hogy megölelje a rajongóit. Ösztönösen tudja, hogy az adok-kapok-megosztok-odafigyelek körforgás minden igazi emberi kapcsolat alapja. Hogy a „biztonságos távolság” egy csapda. Hogy ha nem kérünk, nem is kapcsolódhatunk, pedig ennél a kapcsolódásnál nagyobb ajándék nincs. A kérés és a közösség erejének témáját Palmer pedzegette már egy számomra nagyon kedves beszédében is egy diplomaosztón, bár itt még erősebb hangsúlyt kapott a rémesen vicces fraud police, azaz a csalórendőrség szerepe: ez az az „igazi felnőttekből” álló képzeletbeli csoport, ami éjjel rátör a „nemannyiraigazi” felnőttekre, és leleplezi legmélyebb félelmünket, a „hogy merem én ezt? nem vagyok én ehhez elég jó” érzést. Amanda Palmert TED-előadónak már a sikeres kickstarteres közösségi pénzgyűjtés miatt hívták meg: 12 perces The Art of Asking című beszédének utóélete kapcsán derült ki számára is, hogy a kérés aktusa a világon szinte mindenkinek nehezére esik. De vajon miért? Világéletében azt hitte, ő remekül és szégyentelenül tud kérni, elfogadni, viszonozni. Egészen addig így gondolta, míg a kickstarteres pénzre várva az átmeneti időszakra a férje ajánlott fel neki anyagi segítséget. És ez a magabiztos nő, aki a világon mindenütt kért már mindenkitől mindent, tampontól szálláshelyig, szívességtől pénzig, épp attól a férfitól nem bírt segítséget elfogadni, akivel összekötötte az életét. Így indul a novemberben megjelent The Art of Asking – A kérés művészete című könyv, amelyben saját eseménydús életének történésein és tapasztalatain keresztül művészi és emberi rácsodálkozásokat, felismeréseket oszt meg bizalomról, elfogadásról, visszautasításról, érzelmekről és kapcsolatokról. Amanda Palmer nem guru, csak egy emberi lény, akitől bőven lehet tanulni. Olvassátok. Hallgassátok. És kezdjetek el kérni. (Arról sajnos egyelőre nem tudunk, hogy magyar kiadása lesz-e a könyvnek, viszont azoknak, akik a zenéjével is most kezdenek ismerkedni, Amanda Palmer készített egy korrekt listát is, többek közt a könyvben szereplő dalszövegek alapján.)