A falusi házzal együtt megkérdőjelezhető állapotú bútorokat is örököltünk.
A kollekció formavilága egységes, akár szépnek is mondható, de jó pár darabról tudtuk, hogy soha többet nem fogják az eredeti funkciójukat betölteni. Ráadásul valamikor a török megszállás idején gondos kezek politúrhoz hasonló ronda lakkréteggel vonták be a tömörfa bútorokat, úgyhogy egyértelmű volt, hogy az újrahasznosítást komoly felújításnak is meg kell előznie.
Az első áldozat – vagy kísérleti darab, ahogy tetszik – az egyik ágytámla lett: támlás ágy nélkül tudok élni, viszont a falra szerelt WC mögé kellett a gipszkartonnál valami esztétikusabb megoldás. És az elképzelést tett követte…
1. A kromofág jó barát, csak nem szabad műanyag pohárba tenni, már amennyiben nem direkt experimentális amorf szobrok készítése a cél. Tehát első lépésként kromofággal leecseteltem a felületet, és az így fellazított lakkréteg már viszonylag könnyen lekaparható volt. Kesztyű erősen ajánlott a művelethez, mint ahogy a kutyák, macskák és gyerekek helyszínről való eltávolítása is.
2. Mikor már sehol nem volt lakk és ragadós, kromofágos maszat, jöhetett a smirglizés és a portalanítás. A szúrágta lukak kedvesek az én szívemnek, ezért nem bántottam őket, de faglettel ilyenkor lehet még lukakat, repedéseket, egyenetlenségeket kitölteni.
3. A szín kérdése egyéni ízlés, aktuális csillagállás, fényviszonyok és szerencse dolga. A minta miatt egy szín három különböző árnyalatát kevertem ki a létező legegyszerűbb, arányaiban legolcsóbb, egymással legkönnyebben keverhető festékből: a diszperzitszínező pasztából. Egy fél literes flakon pár száz forint, és az egész háttámlára összesen egy decit alig használtam el.
4. Szivaccsal festeni kicsit kézkoszolósabb, mint ecsettel, viszont egyenletesebb a végeredmény. Nedvesíteni nem kell.
5. Száradás után jöhet egy réteg lakk ecsettel. A csónaklakk jobban bírja a vizet, de matt vagy selyemfényűt nem találtam belőle, így maradt a sima lakk.
6. És végül a férfimunka: a háttámla felhelyezése.
Nekünk tetszik.
