A szelíd vadasmártás úgy készült, hogy nem volt kéznél sem vadhús, sem marhahús. Csak csirkemell.
Amikor csirkemellet készítek, mindig eszembe jut az egyik közismert főzőműsorban szereplő, közismert mesterszakács megjegyzése: “csirkemellet csak a fantázia nélküli, – magukat gourmandnak tituláló – háziasszonyok használnak”.
(Nem titulálom magam semmilyennek, de szeretem a fantáziámat, és krónikus időhiányban szenvedek szinte mindig, a gyerekeim pedig imádják a csirkemellet.)
Tehát apróra vágott hagymát kevés olívaolajon megszelídítettem, akarom mondani megdinszteltem, rádobtam sok zöldséget (burgonyát, sárgarépát, zellert, karalábé helyett radist – karalábéízű retket – és fokhagymát. Zöldségzabáló franciák nem eszik a petrezselyemgyökeret és karalábé is ritka a piacokon, mint a fehér holló).
Felöntöttem vízzel, sóval, borssal, szegfűszeggel, babérlevéllel és borókabogyóval ízesítettem, majd beletettem a csirkemell szeleteket.
Gyorsan készre főztem, és kihalásztam a húsokat. Amíg kicsit lehűlt, megfőztem a zsemlegombócokat.
Na ezzel volt a legtöbb macera.
Némi szárazkenyeret kockára vágtam, aranyszínűre pirítottam egy forró teflonban, majd a nokedlitésztához kevertem, sok – sok apróra vágott petrezselyemmel együtt.
Főzés közben jöttem rá, hogy kissé keményebbre kell keverni a nokedlitésztát, akkor nem esik szét a főzővízben.
Ezután leturmixoltam a zöldségeket, egy kockacukornyi karamellt, sok Dijon-i mustárt (néha még elképzelem a nyelvemen a jó kis Globus mustár édeskés otthoni ízét), kevéske tejfölt kevertem hozzá; visszapakoltam a csirkemell darabokat, majd buggyanásig forraltam.
A lányom szerint a szósz: “drámaian jó!”
