A lecsó. Mindig annyira jóízűen eszem, hogy lelki szemeim előtt Latinovits jelenik meg, ahogy a Szindbádban a húslevest kanalazza, majd a velős csontból kihalászott velőt, a pirítóssal szájához emeli. Biztosan nem vagyok ennyire teátrális látvány, de azért nagyon szeretem. Mármint a lecsót. Csak kaliforniai paprikából áll módomban lecsót készíteni – állítólag lehet Párizsban magyar paprikát venni, de én még sehol nem találtam – és jó az, finom is, mégsem olyan mint az otthoni lecsó. Úgy készül mint otthon, de mégsem az. Olyan mintha…* Szóval a lecsó az lecsó, magyar paprikával, a ratatouille pedig ratatui (fonetikusan) a zöldfűszereivel. Hiába mondják, hogy francia lecsó, én nem dőlök be. Ugyanis nem paprika az alapja, hanem cukkini és padlizsán és véletlenül sincs füstölt szalonna vagy annak zsírja a ratatouill-ban. (Franciaországban nem lehet füstölt szalonnát kapni, csak a bacont ismerik.) Ritkán szoktam főzni, mert a gyerekeim nem szeretik a kakukkfű illatát (anyám szerint: a húslevesben főtt hagyma-, zeller,- és petrezselyemgyökér elfogyasztására meg kell érni), tehát majd a kakukkfű zamatára is megérnek a gyerekeim… Tehát olívaolajon hagymát, majd karikára vágott (sok) cukkinit, padlizsánt, kevesebb paprikát és paradicsomot, még kevesebb fokhagymát vagy 20 percig főzök fedő alatt sóval, borssal és zöldfűszer-csokorral. Szerintem itt a lényeg, mert korábban egyszerű provanszi fűszerkeverékkel szórtam meg és nem ízlett. Szokásosan ez szárított oregánó, bazsalikom, kakukkfű, rozmaring, tárkony és petrezselyem keveréke, de van aki, ennél találékonyabb. Egyik dél- franciaországi barátnőm tanácsolta, hogy jobb a ratatouille petrezselyem, bazsalikom, zeller, kakukkfű és póréhagyma leveléből készített zöldfűszer-csokrétával és óvatosan bánjak az olívaolajjal, mert hosszú főzéssel megkeseríti az ételt, mint hangya a konyhai létet. Az az igazság, hogy én ropogósan szeretem a zöldségeket, de a franciák alkotta ratatouille olyan mint a kompót. Puha, szinte kenhető. Egytálétel vagy hús mellé köret is lehet. Én el vagyok hús nélkül is. De az igazi lecsó… nagyon hiányzik. *Erről is van egy történetem, és a legközelebbi, adandó alkalommal el is mesélem az “olyan mintha…” kifejezés történetét.
