Nagymamám kamrájának őszi-téli kincse volt a hecsedlilekvár. Roppant macerás elkészíteni, de a világ legfinomabb lekvárja. Őszi kirándulásaink egy részét csipkebogyóbokrok körül állva töltjük és gyűjtjük a kemény vagy már dércsípte, piros bogyókat. Néha összeakaszkodunk a bokorral, ám az a néhány karcolás semmiség a hecsedlilekvár főzéséhez képet. Pontosabban: nem maga a főzés sok, hanem a kétszeri passzírozás ér fel egy taoista relaxációval.
A hecsedli vagy csipkebogyólekvárhoz főleg idő és türelem kell. Mert először ott a gyűjtögetés, de napsütötte őszi napokon ez nem olyan nagy teher. Utána ott a tisztítás. A fekete virágrészeket le szoktam vágni, mert jobban kijön az íze, ha teába teszem és ha lekvárt főzök belőle akkor is. Ezután a megtisztított csipkebogyót tálcákra terítem és érni, száradni hagyom.
A kemény csipkebogyót jobban szeretem szedni, mint a dércsíptét, és szerintem mindegy is, mert pár nap alatt a kemények is megpuhulnak.
A lekvárfőzés úgy kezdőik, hogy előző éjszaka beáztatom a puha csipkebogyót, majd másnap reggel 1 órát főzöm. Leszűröm és először szitán passzírozom át. A levéből mindig csak keveset adok hozzá, hogy könnyű legyen passzírozni. Addig hígítom, amíg sűrű lekvár állaga lesz és alaposan összekeverem. Ezután egy harisnyán szűröm, csavarom át, hogy az apró, szúrós szőröket is kiszedjem a csipkebogyópüréből. Legutóbb 6 marék csipkebogyóból főztem lekvárt és az ebből kapott hecsedlipüréhez csak 1 evőkanál cukrot tettem, amivel össze is forraltam a lekvárt. Nálunk ez ma-holnap elfogy. A maradék csipkebogyólevet pedig megisszuk teának.
Én szeretem ezt a módszert, hogy tulajdonképpen főzök egy finom csipkebogyóteát és a megpuhult csipkebogyókat átpasszírozom és lesz belőle lekvár. Könnyebb és gyorsabb csupán néhány marék csipkebogyóból lekvárt főzni, mint több kilóból és a cukron se kell aggódni, mert az érett csipkebogyó pont olyan édes, amilyennek szeretem, nem is igazán kell hozzá cukor.