Véget ért a szavazás és az eredmény szerint Lugosi Viktória: Dafke a könyvklubunk első és egyben júliusi könyve. Augusztus harmadikán lesz téma nálunk a könyv. Viszont a “verseny” nagyon szoros volt, ezért megvan az augusztusi könyvklubunk nyertese is, ami nem más, mint Jose Saramago: Kicsi emlékek.
Jó olvasást és ha valakinek olvasás közben támad gondolata és kedve levelet írni, ne vacilláljon.
Bevallom, azért vettem le a polcról a boltban, mert valami rövid, néhány óra alatt elolvasható könyvre vágytam, és mert a címe és a borítója szenvedélyt és tengert sugallt. Milena Agus stílusát egyesek Marquez-éhez hasonlítják.
A vékony kis könyvben nagyanyjának az életét és rajta keresztül egy szárd család sorsát meséli el valamikor a II. világháború közepétől kezdve napjainkig. A történet Szardínia szigetén kezdődik egy kis faluban, nagyanya ekkor a harmincas évei végén járó vénlány, aki semmi másra nem vágyik, csak a mindent elsöprő szenvedélyes szerelemre.
Fősuli harmadik évében olvastam végig az Austen-polcot. Nem hagyott mély nyomot, nem váltam megszállott rajongóvá – azért majd a lányomnak megmutatom -, és nálam egy kategóriába került a Romana füzetekkel. Milyen újabb bőrt lehet lehúzni Austen-ről, fanyalogtam a film címe láttán, de ketten is ajánlották, tehát megnéztem.
Filmajánló és játék.
Egyetlen viccesebb dolog létezik az űrbe küldött üzenetnél, az időkapszulába zárt jövőkép. 1959-ben megkérnek egy osztálynyi diákot, rajzolják le, milyennek képzelik a jövőt 50 év múlva. Egy furcsa kislány rajz helyett számokkal írja tele a papírját. Sittysutty eltelik ötven év és az időkapszula kibontása után egy asztrofizikus fiához került a múltbéli üzenet.
Azt hiszem, már a Médea és gyermekei idején megfordult a fejemben, hogy egy ilyen “fajsúlyú”, kortárs szépíró vajon ír-e a holokausztról? Papírra veti-e a maga történetét? (L.Ulickaja kikeresztelkedett zsidó.) Van-e bátorsága írni erről, tud-e újat közölni, miközben sokak számára “már annyira elcsépelt ez a téma”?
Végre egy jó magyar film, borzasztó sajtótájékoztatóval. A férjem finoman felhúzta szemöldökét, amikor ebéd után egy budapesti table dance klubba indultam. Én se értettem, miért kell nekem kényelmetlen széken ülni, észrevenni a port a lámpákon, és szembesülni azzal, hogy a ribanctanya végtelenül kiábrándító délutáni fényben. Csak a felét hallottam a “beszélgetés az alkotókkal” műsorszámból, de a pulton felejtett forgatókönyvben követhettem mindent. A semmitmondó szavak közben egyetlen dologra figyeltem fel. Szajki Péter, a film forgatókönyvírója és rendezője, azt mondta, hogy őszinte filmet akart forgatni. Na ja, gondoltam, a férfiak mindig őszinték, ha a farkukról van szó.
