Alig két éve jelent meg Magyarországon Toni Morrison első regénye, a Nagyonkék, s máris antikváriumban bukkantam rá. Ez a tény, és az internetes olvasónaplókban talált bejegyzések alapján tudom, hogy nem aratott nagy sikert.
Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regénye Az út a legborzasztóbb vízió a közelítő jövőről. Nehéz és lélekgyötrő olvasmány, amely minden rútsága ellenére képes ragyogni.
Az egykori varázsló tanoncok, most vámpírok és vérfarkasok romantikus szerelmi történeteivel kamaszodnak. Szerelemből és vámpírból nincs hiány az Engedj be! című filmben sem. A kritikusok viszont egyetértenek abban, hogy a legszebb szerelmi történet és a vámpírbumm óta a legjobb vámpíros film.
Már a legelső képkockáknál átszáguldott a gondolat a fejemen, hogy a jelenetben semmi izgalmas vagy félelmetes sincs, csak a zene keménykedik. Feleslegesen. Mert minek a drámai hatás, ha nekem még szabadon kószálnak a gondolataim.
A magányos világítótoronytól a hatvanmillió éves szafariig, a naphoz közelítő űrhajótól egy gyilkosság mániákus utóhatásáig Ray Bradbury megint biztos kézzel vezeti az olvasót a meglepő és felkavaró jövőbe, miközben feltárja a jelen csodáit is.
Bevallom, a Révai Gábor interjúköteteket nem nagy elánnal vettem kézbe, mert egészen olcsó ötletnek tartottam, hogy leül beszélgetni híres emberekkel, majd ebből születik egy könyv, amelynek gerincén az ő neve áll. Révaival mindig innen indulok és a teljes rajongásig jutok.
