A recept tényleg Svájcból érkezett és a sütiből nem marad másnapra egy falat sem. 15 dkg cukrot, 12 dkg margarint, 3 egész tojást, egy citrom levét, 15 dkg lisztet, egy kiskanál sütőport és egy csipet sót összekeverek ráteszem a 1-1,5 kg kockára vágott almát (ahogy sikerül), a tetejére szórok 10 dkg lisztet, 10 dkg kristálycukrot, 1 zacskó vaníliás cukrot és egy marék durvára vágott diót, mogyorót vagy mandulát összekavarva (ez utóbbival a legjobb) és jó lassan vagy 45 – 50 percig sütöm.
Az elméletet tudom. Sütni csak szépen, pontosan, ahogy csillag megy az égen. De a süteményeket, amelyek a kezemben vannak szemmértékre készítem. Aztán nagy bajban vagyok, amikor receptet kérnek tőlem vagy még egyszer ugyanúgy kell megcsinálni valamit.
Újdonságoknál azonban szigorúan mérlegelek, csak a receptet nem tartom be szigorúan. Könnyebb lenne beszerezni egy cup-ot, de addig is az Allrecipes-ről linkelem az átváltásokat.
– Olvastad valahol ezt a köret receptet vagy te találtad ki? – szegezte nekem az uram a kérdést. Mielőtt válaszoltam volna, érdeklődtem, hogy talán nem ízlik neki, de megnyugtatott. – Meglehetősen jó.
Egyszerű ötlettel éltem, szerintem nincs benne semmi nagy trükk, de emberem annyira dicsérte és el is fogyott az utolsó morzsáig – ezért kép sem lett -, hogy muszáj lejegyeznem.
Zöldségért férfit én még nem láttam így lelkesedni.
A párizsiak azt mondják, azért olyan jó a konyha Párizsban, mert minden hozzávalót meg lehet venni, mindig, minden friss. S mivel a világ minden tájáról özönlenek az éhes emberek, ezért a tibeti jakvajas nemzeti eledeltől a marinált jégcsapretekig – tényleg mindent lehet kapni.
A franciák imádnak enni. Lassan, élvezettel, apróra részletezve nyelvbimbójukon az ízeket, s itt nemhogy nem illik asztalnál beszélni, szinte kötelező.
A tenger gyümölcsei szinte alapélelmiszernek számítanak, a fekete kagylót (Mydia achnista) egyszerű elkészíteni és igazi beszélgetős vacsorára való.
