Lenyűgöző ugyanakkor szilaj sziget Szicília. Bárdolatlan, mégis csak szeretni lehet. A kulináris kalandok pedig mesések.
A catania-i repülőtéren majdnem egy tucat kutya hűsölt az árnyékban. Nem zavarta őket semmi. Sem a járókelők, sem az autók, sem a döbbenten fényképező turisták. Később sehol máshol nem láttam kóbor kutyákat. Az autópálya mellett burjánzott a leander, a kertekben fényes, zöld levelek között citromok sárgállottak, a hegyoldalakban apró házak városokat alkottak, a tenger azúrkéken csillogott. A Földközi-tenger legnagyobb szigete egyszerre volt bájos és idegen.
Az út kanyargott, olykor átszaladt a hegyek gyomrán, a part és a tenger ezernyi arcát mutatta. Ha lenne festő, aki venné a bátorságot, hogy képein hűen visszaadja, ami szemem elé tárult, akkor műveire egyetlen jelző lenne megfelelő: giccses.
Érdemes volt korán kelni és megnézni az olasz csizma orránál felkelő napot, amint először rózsaszínre, majd aranysárgára festi a tengert, a hegyeket, a házakat, de még a bőrömet is néhány pillanatra. A reggeli derengésben, amíg én álmos szemmel csodálkoztam, a halászok csónakjaikban tette-vettek, hogy mire eljött a reggeli ideje, már hírük se maradjon a tengeren.
Cataniaba legjobb lenne az Elefánt-kútnál megérkezni, mert mire odáig eljutottam, át kellett verekednem magam a „modern” és roppant csúnya külvároson. Sebaj. Megérte. Az apró teret nem is annyira az Elefánt-kút uralja, amelyről a helyiek csak annyit mondanak, hogy ugyanúgy a városhoz tartozik, mint az Eiffel-torony Párizshoz – az elefánt Catania címerében is szerepel –, hanem a szürke-fehér homlokzatú barokk Dóm. Fotóra illő házai, terei vannak a városnak, de tátott szájjal mégis a halpiacot, az utcán álló és utcai pultokon húst szeletelő henteseket ,valamint a vasúti híd alatti parkban kártyázó öreg szicíliaiakat néztem.
Giardini Naxos, ahogy neve is rejti, a görög gyarmat, Naxos emlékeit rejti, házromokat, agyagedény darabokat. Történelem iránt érdeklődőknek Szicília igazi paradicsom, hiszen mind a görög, mind a római kultúra emlékei fellelhetőek. Nem utolsó sorban Giardini Naxos-nak gyönyörű tengerpart jutott, legalább ezért érdemes itt időzni.
Letojanninál a vadregényes öbölben egy apró sziget bújik meg, amelyet vékony, hófehér földnyelv köt össze a parttal, remek fotótéma, akárcsak a Teatro greco, azaz a görög színház Taorminában, amely romjai közül a turista úgy néz körül, mintha a Paradicsomot szemlélné madártávlatból. A látványt Csontváy megfestette, nekem viszont egy paraván jutott a kompozíció közepére, ugyanis a több ezer éves színház éppen üzemelt.

Akadnak kevésbé ismert városok, amelyek gyakran az útikönyvekből is kimaradnak, pedig felfedezésre felfedezésre várnak. Ilyen Forza d’Abrò, ahol nem sok látnivaló akad, csak a templom, a katedrális és az elképesztő panoráma, de én imádtam az embereket, az utcákat, a kemencéket, amelyek feneke az utcára lóg, és a rengeteg bugainvilleat. Forza d’Abròból jól látszik Sant’Alessio Siculo, ahol nem zsúfoltak a strandok a tenger viszont néha azúrkék, néha türkizkék. Ezen a parton laktam én is.
Savoca apró falu már majdnem a hegyekben és legnagyobb nevezetessége egy régi villa, amelyben most bár üzemel és itt forgatták a Keresztapa egyik jelenetét. A Bar Vitelli-t nem lehet eltéveszteni, még akkor sem, ha Savocában minden lakosra jut egy templom. Ugyancsak apró város Casalecchio Siculo, ahol kietlen földút vezet a bizánci, piros téglából épített katedrálishoz. A katedrális igen látványos, de ott éreztem először – jobbról citromfák, balról olajfák -, hogy Szicília milyen szilaj és büszke.
Messinánál a legkisebb a távolság az olasz félsziget és Szicília között, a tengeren hajók jönnek és mennek. A kikötő bejárata felett arany Madonna vigyázza az embereket és a várost, amely számtalanszor megsemmisült egy-egy földrengésben. Messina igazi nagyváros, igazi forgataggal és természetesen az elmaradhatatlan Dómmal. A villamossínek pálmasorok között szaladnak.

Granite fragola con panna. Ez a dallam nem mást takar, mint egy édességet, és bár a szicíliai fagylalt és marcipán rendkívül finom, vétek lenne kihagyni az epres jégkását tejszínhabbal, amely igazi eperből készül igazi tejszínhabbal.
Szicíliában nagyon népszerű a granite, amelyet többféle ízben kínálnak. (Savocaban a híres Bar Vitelli-ben például citromosat.) Meglepő, hogy a granitehez sós, szezámmagos pálcikát kaptam, náluk így szokás, a helyiek kenyeret esznek a tésztához, sőt gyakran a fagylaltot is briósba pakolják és szendvicsként harapják.
Messinában az 1910-ben alapított Pasticceria Irrera-ba (piazza Cairoli, 12, Messina) lehet kapni Szicília legjobb granite fragola con panna-ját, amit üvegpohárba mérnek, majd kis ezüsttálcán, ezüstkanállal adnak a vendég kezébe. Ezek után egyértelmű volt, hogy következő nap Cataniaban is meg kellett kóstolnom a granite-t, és erre az 1976-ban alapított Al Caprice Gelateria – Pasticceria (Via Etnea 32-34, Catania) volt a legalkalmasabb. Ízre nem volt rosszabb, mint a messinai, de a legjobb címet azért nem érdemelte ki, mert ezüst nélkül szervírozták.
Egy szicíliai cukrászda működése, igencsak eltér a minkétől. A pénztárnál be kell mondani, mit szeretnénk és ki kell fizetni, majd a pultnál a blokk átadása után meg kell ismételnünk, hogy mit szeretnénk. Tehát legalább a sütemények nevét érdemes megtanulni.

Nem csak legenda, a szicíliaiak rendkívül vallásosak és babonásak. Úgy tartják, hogy a paprika és fokhagyma megvéd a rontástól – a nők ezért üvegpaprikával díszített karkötőt és nyakláncot hordanak -, a fekete macska, a 13-as és 17-es szám pedig szerencsétlenséget hoz.
Apró, de fontos tudnivaló a remek vonatközlekedés használatához, hogy nem elég megvenni a jegyet azon az állomáson, ahol felszállunk, hanem felszállás előtt, még érvényesíteni is kell. Ha ezt elmulasztjuk, ugyanaz a büntetésünk, mintha jegy nélkül utaznánk.
Ma már kihalóban lévő szokás, de még sokan tartják, hogy az első szülött fiú az apai nagyapjának, az első szülött lány apai nagyanyjának, a második szülött fiú anyai nagyapjának, a második szülött lány pedig anyai nagyanyjának keresztnevét kapja. Így az sem ritka, hogy az öreg Giuseppenek négy Giuseppe unokája van.
 

Szinte napra pontosan négy évvel ezelőtt jártam Szicíliába. Miközben képeket válogattam és emlékek között turkáltam megcsapott az a kellemes bizsergés, ami az embert akkor találja meg, amikor régi nagy szerelmek emlékére gondol. (Szicíliába vissza szeretnék még menni, mert olyan sok mindent nem láttam még és onnan hoztam az egyik legfinomabb Shiraz-t, amit valaha életemben ittam.) Cataniaba fel- és leszállni igen látványos, mert az ember nem mindennap repül el az Etna hófedte, füstölgő csúcsa mellett.
Már hazafelé repültünk, amikor kapitányi engedéllyel bemehettem a SkyEurope Boeing 737-700 Next Generation tipusú repülőgépének pilótafülkéjébe. Először nagyon zavarban voltam, a rengeteg műszer és kapcsoló egyszere volt riasztó és érdekes. Varga Miklós kapitány és Czitán Dániel másodpilóta türelmesen válaszolt minden kérdésemre. Úgy volt, hogy csak néhány percet tölthetek a pilótafülkében, de végül a leszállásig ott voltam. Repültünk a felhők között, gyönyörködtem, hogy alattam térkép a táj, ott a Balaton, a Tihanyi-félsziget, ott az Apátság, majd néhány perc múlva már a kifutópályát láttam távolról.
Leszálláskor nem is éreztem, mikor értek földet a kerekek, a repülő begurult a helyére, majd nekem szegezték a kérdést: Lehet ez megunni? Jó félórával korábban én kérdezgettem tőlük, hogy nem unja meg az ember a repülést, ha hetente többször, munkából repül. Persze, amikor visszakaptam a kérdés, már én is tudtam a választ. Sohasem lehet megunni.