Galériával

Rovinj, Mošćenice és Mošćenička Draga

Mošćenicet és Mošćenička Draga között pár kilométernyi szerpentin tekerőzik. Tulajdonképpen mindegy, hogy a 21-es útról jobbra vagy balra fordulunk, mindkét településre betérni. Mošćenička Draga a tengerparton fekszik. Hófehér, apró köves tengerpart, türkiz és kék színekben játszó tenger, az apró városka házai a szilafalra zsúfolódtak, és fárasztó lépcsőzés sétálni közöttük. Viszont megunhatatlan. A lépcsők szélén cserepkeben mediterrán növényvilág teljes skálája látható.
Mošćenice viszont a tengerparttól távolabb a hegyoldalra ragasztott mesebeli törpeváros kacskaringós utcákkal, apró ablakú, összenőtt házakkal. Kényelmesen 15 perc alatt bejárható. A templom melletti térről gyönyörű kilátás nyílik a Kvarner-öbölre, és tiszta időben jól látni a rijekai kikötőt is. A városkapuval szemben, fallal körülvett temetőben a sírok ugyanúgy zsúfolódnak, mint a házak.
Rovinj az Isztria legszebb gyöngyszeme. Nem, ez nem költői túlzás, csupán csak tény. Az óváros félszigetének kacskaringós és meredek utcái fölött a Szent Eufémia székesegyház trónol. A harangtoronyba hosszú lépcsősor vezet fel, de megéri a fáradtságot, mert fentről, “sirályperspektívából”, látható az egész város. Rovinj nevezetességei közé tartozik a piac is, ahol olíva olajtól a friss zöldségeken át a virágokig minden kapható. A zöldségpiac árkádjai alatt nyílik a halpiacot is, de oda csak reggel érdemes menni, amikor a halászok feleségei pultra pakolják az éjszakai fogást. Az óvárostól távolabb, a strand is a maga nemében szintén mesebeli. Az apró kavicsos tengerpartot csak néhány lépés választja el a fenyőerdőtől.

Tekintve hogy az illatos internet még mindig nem igazán megoldott, nincs más hátra: a szagolgatáshoz személyesen kell elutazni Sangerhausenbe, a világ legnagyobb és legjobban illatozó rózsagyűjteményéig.

Aki szereti a rózsákat, az itt nagyjából úgy érezheti magát, mint Gombóc Artúr a csokiboltban. Vannak futórózsák, minirózsák, kúszórózsák, tearózsák, ágyasrózsák, bazsarózsák, apróbb és nagyobb virágokkal, bokrokon és fákon, alattomban támadó szín- és illatorgiával. Bocsánat, hogy nem bocsátkozom részletekbe, de 12 és fél hektár 8300 faját és 75 ezer virágát viszonylag nehéz fejből felsorolni. Persze jó 100 év alatt volt is idejük összerakni és ápolgatni ezt a kis gyűjteményt, meg a járulékos történeteket.
Évek óta kínzott a kérdés, hogy (főleg Olaszországban) miért ültetnek rózsabokrokat a szőlősorok végeibe, és itt végre megkaptam rá a választ: a rózsa annyira érzékeny, hogy ha bármilyen kártevő kárt tenni készül, azt a rózsán előbb észre lehet venni, mint a szőlőn. Ebből is látszik, hogy a rózsatárlat-vezetők meglehetősen felkészültek minden kérdésre.
Aki bírja az extrémen bizarr kajákat, az helyben kipróbálhatja a rózsalekvárt, rózsalikőrt, rózsafagyit és rózsasütit is, szerintem konkrétan szappanízű mindegyik, de ízlésről nem vitatkozunk.
Ez az írás pedig azért került ide pont most, mert bár tavasztól őszig bármikor nagyon jó hely a volt Kelet-Németország illatozó gyöngyszeme, igazán a most következő 2-3-4 hétben érdemes beszagolni Rozáriumba: ilyenkor egyszerre nyílik minden virág.
További info: www.europa-rosarium.de
Nézegess rózsakertet! (Fotó: Vidra)

Split Horvátország második legnagyobb városa. A külváros a Magyarországon is megszokott paneldzsungel. Arra gondoltam, az útikönyvek tévednek, vagy mi tévedtünk el nagyon: mögöttünk kopasz hegyek, előttünk lakótelep, a tengert csak a kikötő darui jelzik. Hol van a csodás város? A „Centar” táblát követve, a piac mellett, végül megtaláltunk a parti sétányt, az Obala Narodnog Preporod. Térképen nem érdemes keresni, mert minden út oda vezet. Eltéveszthetetlen. Pálmafák, óriási hajók érkeznek és indulnak, pincérek sürögnek-forognak, turistaáradat hömpölyög a régi város maradványai körül. A legfőbb látványossága Diocletianus palotája, amelyet 1979-ben a Világörökség részévé nyilvánítottak. A palotába vezető bronz kapu megbújik a különböző portékákat kínáló árusok között. A palota a világ legjobb állapotban megmaradt római emléke: hatalmas lépcsők, magas és díszes oszlopok, óriási Dóm, éj fekete szfinx. Félelmetes és egyben lenyűgöző az erőteljesen gesztikuláló Grgur Ninski szobra. A hét méter magas szobor öregujját fényesre koptatta a sok simogató kéz, amelyek tulajdonosai kívánságaik teljesülésében reménykedtek. De nem a láb a legmókásabb látványosság, hanem a figyisz, amely mellékállásban vízköpő.
Trogirban másként lüktet az élet. Komótosabban. Reggel horvát szótól hangos az utca. Az itt lakók beszélgetnek és ahol este még turisták zajongtak, most helyiek kávéznak. Az óváros fehér házai éles kontrasztban állnak a kék tengerrel és a zöld pálmafákkal. Szűk sikátorok vezetnek a Szent Lőrinc-katedrálishoz, az Óratoronyhoz és síremlékhez, és a városházához. Az óváros 1997-től a Világörökség része. A város tenger felőli részén a Kamerlengo Erőd áll. A zöldségpiacon (a buszpályaudvarral átellenben az út másik oldalán) reggeltől estig lehet fügét, padlizsánt, paradicsomot, szőlőt venni, a reggeli piac hangulata feledteti a korai kelést. Sőt, az út másik oldalán igazi halpiac működik.
Trogit híd köti össze Človo szigetével, kempinggel, kiadó szobákkal. Az egyik település Okrug Gornij. A sziget déli részén sétálóút vezet.

Okrug Gornji, Trogir, Split (Fotó: Myreille, 2005)

Velencével szinte összenőtt Mirából Padovába tartottunk „Mariska” segedelmével a Brenta-csatorna mentén.

Gyönyörű kertek és villák mellett vitt utunk. Akadtak több száz éves épületek is, amelyek régen a nobilik nyaralói voltak. Dolo után, amint beértünk Strába, hatalmas kőkerítésbe „botlottunk” és persze rögtön meg is álltunk, hogy jobban szemügyre vegyük a kerítés mögül kikandikáló szobrokat.
Így találtuk meg a Villa Pisani-t és hatalmas parkját. A freskókkal díszített főúri kastély éppen olyan lenyűgöző, mint meseszerű kertje. Gyorsan múlt az idő miközben körbesétáltuk a pavilonokat, a szökőkutakat, a szobrokat, a kerti tavat és a sövénylabirintust. Sokat időztünk a narancsfákkal és pálmákkal zsúfolt télikertnél és megtaláltuk a kastély hatalmas spalettás melegházát, ahol cserépben még több narancsfát nevelnek.

Ha jelzőket kéne sorolnom a Ruhr-vidék leírásához, a ‘szép’ biztos nem lenne benne az első tízben. Az érdekes viszont igen, és nem feltétlen abban az értelemben, ahogy azt a csúnya nőkre szokták alkalmazni.
Mivel lehet rávenni a turistákat arra, hogy egy hajdani német iparvidékre látogassanak, ahol érzésre kicsit még mindig a régi idők szele fúj? Például az egykori ipari létesítmények ötletes újrahasznosításával. A gasometer nem más, mint egy hatalmas gáztartály, az aktív bányászati időkben ezekben figyelt a melléktermékként keletkező több százezer köbméter gáz; a Ruhr-vidéken is akadt belőlük számos. 1988-tól aztán minden szempontból fölöslegessé váltak az óriási hordók, de ahelyett, hogy ledózerolták volna, vagy hagyták volna teljesen lepusztulni, ötletbörzét indítottak a hasznosításukra. És nem mondták, hogy jajj, mekkora hülyeség már vízzel feltölteni egy ekkora monstrumot, hanem fogtak 21 millió liter vizet, a Duisburg-Nord Ladschaftsparkban, belenyomták az egyik ilyen tartályba, elsüllyesztettek benne pár autót, repülőt, hajót és egyéb tereptárgyat, és ilyformán csináltak belőle egy 45 méter átmérőjű, 13 méter mély medencés búvárbázist, azóta pedig a gumiruhás békaemberek látványa is megszokott a környék utcáin.
Ennél még nagyobb, 347 ezer köbméteres gasometer van a közeli Oberhausenben: a 117 méter magas és 67 méter átmérőjű tartályból szintekre tagolt kiállítócsarnok és koncertterem lett. 2010 januárjáig állandó programként a Naprendszer csodái, meg régi és új csillagászati-űrkutatási eszközök várják a látogatókat.
A kiállítás (szó szerint) legnagyobb attrakciója maga a Hold: még ha tisztában is vagyunk vele, hogy nem az igazit lógatták fel nekünk száz méteres magasságban, akkor is romantikus és döbbenetes nyugalmas élmény elheverészni alatta, megnézni körbe-körbe és még felülről is. Hogy miből készült, azt nem árulták el, de ez sem sajtból van.

Az útiterv szerint a következő állomás Marostica és Bassano del Grappa volt. “Mariska” útmutatása szerint, elhagyott, kis utakon fogytak a km-ek, amikor egy hatalmas tábla Cittadella várfalát hirdette. Követtük a táblát és tényleg egy fallal körülvett várost találtunk. Sőt, vizesárok is erősítette a védelmi rendszert.

Virágszentelő vasárnap jártunk Cittadellaban. Mise után a templom előtt férfiak beszélgettek, az asszonyok a főtér aprócska piacán vásároltak és minden ember kezében olajfaág volt.
A városfalon négy bejárat van, mindegyiknek külön neve. Az óratornyos, déli kapu a Porta Padovana, az északi a Porta Bassanese, a nyugati a Porta Vicentina és a keleti a Porta Trevisana. Könnyű kitalálni, hogy a kapuk elnevezése arra a városra utal, amely a kaputól „irányban van”. Az északi kapunál lépcsősor vezet fel a fal tetejére, ahonnan is szép a város.

Egy félénk kisfiú, hogy könnyebben közelebb kerüljön zenei idoljaihoz, elkérte apja fényképezőgépét és fotózott. Később neve részben összeforrt a Depeche Mode-dal. Ő Anton Corbijn és a képei most itt vannak Budapesten.
Ritkán van olyan szerencsém, hogy a legnagyobbaktól tanulhatok fotózni. Most is csak a véletlenen múlt. A Ludwig Múzeum Anton Corbijn retrospektív kiállításának sajtótájékoztatóján maga Anton Corbijn tartott tárlatvezetést.

Kétszer jártam végig a kiállítást. Mindkétszer a kíváncsiság hajtott, de először csak a képek érdekeltek, utána a képek története is. Anton Corbijn elsősorban portréfotósnak tartja magát, portréból nincs is hiány, az én egyik kedvencem a Liv Tylerről készült. Az álpaparazzófotók a legapróbb részletekig megtervezettek. A fotós kajánul elmondja, hogy a hitchcock-i Kylie Minogue saját hálószobájának ablakából néz ki. Az pedig szinte már a bulvár teljes kigúnyolása, hogy a Sean Penn-ről készült képnél Bono mérte a fényt.

Corbijn életének mozgatórugója a zene, olykor direkten, olykor áttételesen. 2001-2002 között a.sombody címmel önarcképsorozatot készített. Jimmy Hendrixnek, Bob Marleynak, Kurt Cobainnek, Freddie Mercurynak és más, az élete során fontosnak tartott zenésznek, maszkírozta magát és a zenészekre jellemző környezetben fotózta önmagát.

A kiállítás részei még a “hétköznapi” tárgyak, amelyek leginkább Depeche Mode lemezborítók és dvd tokok. Külön termet kaptak a Depeche Mode fotók, az első és a legérdekesebbek.

Tetszik nekem Anton Corbijn. Jó magas, szép a keze és remek a humora.

Anton Corbijn
Ludwig Múzeum – Anton Corbijn – Munka | Work
2009. április 29 – július 5.

“Anton Corbijn retrospektív kiállítása a holland fotográfus több mint harminc éves munkásságába enged betekintést, a korai videoklipektől a legújabb portrékig.
Corbijn a modern vizuális kultúra több területén kísérletezett, így a kiállításon rövidfilmek, videoklipek, koncertek díszlettervei, könyv- és lemezborító-tervek láthatók. Alapvető kifejezési médiuma azonban a fotográfia volt és maradt.

Corbijn 1955-ben született Hollandiában, Strijen szigetén, amelynek a kulturális zártsága kialakította benne a zenei világhoz való intenzív vonzódást. A kortárs rockzene volt ugyanis az a katalizáló tényező és élmény, amely Anton Corbijn-t a fotográfia irányába terelte. A koncerteken jelenléte legitimációjára és szégyenlősségének ellensúlyozására apja fényképezőgépét használta, így közel tudott férkőzni a zenészekhez. Fényképezőgépe kommunikációs protézisként szolgált ahhoz, hogy levetkőzze kapcsolatteremtési gátlásait, illetve magabiztosságot merítsen a számára idegen közegben.

A Corbijn lelkészcsalád életét meghatározó protestantizmus és a Strijen szigetén jellemző kontemplatív életszemlélet döntően formálta Corbijn vizuális élményeinek rögzítési módját.
Szembeszállva a megszokott nagyon színes, természetellenesen tiszta és éles, mesterségesen megvilágított, szinte fényesre polírozott ’70-es évekbeli koncertfotók diktálta szakadatlan képfolyammal és az általuk gerjesztett zűrzavarral, Corbijn számára a fekete-fehér képek jelentik az abszolút referenciát.
Fotóinak stílusát az anyagszerűség és a testi közvetlenség hatását keltő szemcsés előhívás, az elmosódott, homályos kontúrok, az árnyékba süllyedő vonások, az eltakart vagy elfordított tekintet, a kéz kiemelt szerepe, valamint a meghökkentő, szokatlan kompozíció teszi különlegessé. Corbijn nem egyszerűen a valóság illékonysága ellen küzd, hanem egyértelművé szeretné tenni azt is felvételein , hogy nem ideálokkal, hanem idolokkal állunk szemben, akik saját árnyékuknak tűnnek. Híres modelljeit így a misztifikálás és az anonimitás határára helyezi, amelynek következtében a saját magukat hordozó mítoszok léte kérdésessé, instabillá válik.

Munkásságán keresztül Corbijn különböző társadalmi és pszichológiai jelenségeket is vizsgál, amelyek a sztárhoz mint fogalomhoz kötődnek. A korai fekete-fehér, valamint az úgynevezett Star Trak sorozatban a sztárságot mint életformát, vagy mint pszichológiai állapotot kérdőjelezi meg. Képein olyan ismert személyekkel találkozunk, akiknek a személyiségéről rögzült kép él a nagyközönség tudatában, a médiában való állandó jelenlétük miatt. Corbijn képein a spontán, mélyen emberi kitárulkozásuk és a számunkra ismeretlen valódi személyiségük föltárása zavaró, sőt majdhogynem hazugságnak tűnik.

Az azonosulás a sztárokkal, pontosabban idolokkal az elmúlt fél évszázad egyik legérdekesebb és különlegesebb szociálpszichológiai kérdésévé vált. A holland művészt olyan mértékben foglalkoztatja a sztárok identitásának kérdése, hogy Strijen szigetére visszatérve saját magát is alávetette ennek a vizsgálatnak az a.somebody című sorozatban. Egy önismereti folyamat részeként, utalva néhány zenész iránti fiatalkori rajongására, valamint a keresztény értékek iránt elkötelezett szülők túlvilági életben való hitére, elhunyt zenészek bőrébe bújik.

A 33 Still Lives című sorozatban, amely a bulvársajtó által generált, a celebek magánéletéből lopott képek iránti tömegéhség finom kritikája, Corbijn egyúttal a paparazzi jelenséget, valamint a sztárfotók sekélyességét, ürességét, tartalmatlanságát vizsgálja. A lelketlenül, gépiesen termelt képek uralmával veszi föl a harcot. A képek színe a rég elfelejtett mozifilmek napszítta plakátjaira emlékeztet, maguk a képek pedig úgy hatnak, mint valamely képzelt film állóképei.

FAMOUZ című sorozatának látásmódjában visszaköszön Eugène Smith, Robert Frank vagy Dorothea Lange vizuális öröksége, ugyanakkor az a. somebody „önarcképes” sorozat alkotói megközelítése megkérdőjelezhetetlenül párhuzamba hozható Cindy Sherman munkásságával is.

A számos együttes (U2, Nirvana, Coldplay) közül, amellyel Anton Corbijn együtt dolgozott, önálló termet szentelünk a Depeche Mode tagjairól készült portréknak, hiszen a holland fotográfust a mai napig hosszú, szoros, baráti- és munkakapcsolat fűzi a világhírű zenekarhoz. Ez a kapcsolat állandó megújulásra ösztönzi, és kölcsönösen inspirálja az alkotókat.
Corbijn pályáján mérföldkőnek számít a Joy Division frontemberéről, Ian Curtisről 2007-ben készült Control című nagyjátékfilm, amelyet a kiállítás ideje alatt több alkalommal vetít a múzeum.”

Marostica azonnal elkötelezett hívévé tett.

Pedig először csak a hatalmas falat láttam, amely hibátlan nyakláncként öleli körbe a várost. Felfut a hegy tetejére, ahol a “medál” a felhőkig nyújtózó vár. Mindenképpen meg kell mászni a kacskaringós, megerőltető utat a felső várig, mert onnan a kilátás hadúri. Madártávlatból kémlelhetjük az alattunk elterülő síkságot. Egyébként pedig mikor lenne alkalmunk olajfák között majdnem az égig mászni.

Marostica kellemes hangulatú kisváros színes házakkal, szűk utcákkal és egy híres játékkal.
Castello Superiore előtti teret márványkő borítja és a fekete-fehér négyzetek sakktáblát alkotnak, innen a neve a Piazza degli Scacchi, azaz Sakk tér. 1454-ben két nobili, Rinaldo D’Angarano és Vieri da Vallonara, beleszeretett Taddeo Parisio, Marostica urának, Lionora nevű, állítólag gyönyörű lányába. Az akkori szokás szerint meg kellett mérkőzniük és a győztes vihette a lányt. Parisio kitalálta, hogy a két kérő sakkjátszmában mérje össze erejét. A nagyúr ravaszsága azonban igen szemtelen, mindkét lányát férjhez kívánta adni. Lionora kezére a győztes pályázhatott, húgát pedig a vesztesnek kellett feleségül venni. Arról nem szól a fáma, hogy Lionora húga után miért nem tolongtak a kérők.
A kérők sakkjátszámája nagy látványosság volt. Nem csak a díszes úri kompánia, de még a szolgák is összesereglettek. A két kérő mozgatta a fehér és a fekete sakkfiguráknak öltözött embereket, akik a játék szabályai szerit ám igen parádésan tették dolgukat. Azóta, a hagyomány szerint, minden évben megelevenedik ez a játszma és napjainkban is a sakkfigurákat XV. századi ruhába öltözött emberek személyesítik meg.

Megszaporodtunk. Kamilla (Vilmos szavaival: a horrorisztikus családtag), fülek nélkül él, és vakarózik, de a fertőzés elkerülése érdekében elkülönítettük. Charlottenak pedig játszótársra volt szüksége. Az egérvásárlás felért egy melltartó kiválasztásának utánjárásával, annyi szempontot kellett figyelembe venni.
Fekete – fehér legyen, nőnemű, fiatal és olcsó. A szokásos boltjainkat végigjártuk a Châtelet-nál, de egyik üzletben sem találtunk megfelelőt. Egészen a Rue Rivoli-ig (a Louvreig) gyalogoltunk azzal a hittel és elszántsággal, ami a maratoni futáshoz kell. Aztán a sarkon, a legeslegutolsó állatkereskedésben, miután elmondtam a tulajdonosnak az egér paramétereit, megkönnyebbültem. A férfi szája mosolyra húzódott és tudtam, hogy kitartásunkat egér koronázza. Miután elmondtam, hogy csak egyetlen példányt szeretnénk vásárolni, kicsit alábbhagyott a férfi lelkesedése (1 db fehér egér 4, – a fekete – fehér vagy szürke- fehér 5,50 euro, de 3 darab vásárlása estén kedvezmény jár), de én hajthatatlan maradtam.
A buszon nem bírta tovább a lányom és elővette a szállítókosárkából, az utasok legnagyobb megdöbbenésére. Miután megnyugodtak és szemlélgették a “boldog gyermekkor” zsáner-pillanatait, lopva engem mustráltak. (Tudom én, hogy korábban másról szólt ez a mustra, de a lányom elégedettsége engem is elvarázsolt.)
Otthon, az összeszoktatás nem volt zavartalan, Charlotte védte a területét (gondolom) és a kicsi – aki végül a Brandy nevet kapta – közeledésére sivítással reagált.
Bő egy nap eltelte után : jelentem összeszoktak, nincs sivítás, nincs marakodás, csupán két élénk, kíváncsi egérke.
Eszter ma napoztatta őket az udvaron, miközben eljátszotta a rigolyás egérpásztort. Tudja ő, hogy nem nevelhetők, nem idomíthatók, sőt egyáltalán semmilyen hasznot nem hajtanak, de szereti őket.

Vajon hány tulipán virágzik idén
tavasszal Budapesten?
Annyira azért nem vagyok bolond, hogy egyesével összeszámoljam, de annyira igen, hogy írjak egy levelet a Főkertnek. Legnagyobb meglepetésemre (mindig meglep, ha valami jól működik ebben az országban) választ is kaptam. 2008 őszén (mert a tulipán, jácint és nárcisz hagymákat ősszel kell elültetni) 34.100 db hagymát ültettek el a városban. Ebből 7.975 db tulipánhagyma került a Szent István Parkba és 2.100 db nárcisz a margitszigeti Pest-Buda Emlékműhöz.
Virágzó tulipánok a Szent István Parkban (Fotó: Myreille)

Először az ötlet tetszett meg. Miközben átépítenek egy monumentális épületet, – a teljes kihasználatlanság helyett – helyet adnak a nyers téglafalakhoz illeszkedő kiállításnak. Az ötlet zseniális, hiszen a szakadó esőben több százméteres sorban álltak az emberek a látványért.
A párizsi Grand Palais dél – keleti szárnyát felújítják, de telitalálatos helyszín az Alain – Dominigue Gallizia gyűjteményéből válogatott mintegy 150 graffiti bemutatására. A lányommal szerencsések voltunk és alig két percnyi várakozás után bejutottunk, majd legnagyobb megdöbbenésünkre, tárlatvezető ismertette a figuratív és nonfiguratív alkotások technikai részleteit, jelentését.
Tudom, sokan még mindig utcai vandalizmusként kezelik, de néhány kép már tényleg túltesz a Magyarországon ismert falfirkákon. Itt egyszerűen utcai művészetként definiálják (illetéktelen helyen itt is súlyosan bírságolják magántulajdon-sértés miatt), de Alain-Dominique Gallizia építész gyűjteménye más; helyenként vizuális káprázat.
A Le TAG (rövidítés: tagger/writter) című tárlatra szinte minden földrészről, immár 3 generáció munkáit válogatták össze a párizsi Grand Palais-ba.
Még egy hétig, 2009. április 26-ig látogatható a Le TAG a Grand Palais-ban.
Grand Palais hivatalos oldala>>
Képek a Le TAG-ról (Fotó: Eszter)

Meggyőződésem, hogy minden macska csak azért létezik, hogy rabszolgasorba hajtsa az embert.
Erre életük első pillanatától képesek, ahogy a következő példa is mutatja.

Úgy esett, hogy az anyamacska feltűnés nélkül babázott le a motorszerelőnk műhelyudvarában, és már csak azt vették észre, hogy a kutyák elkergették a gyerekágyast: maradt utána három, fekete, magzatmázas kisvirsli. Két lehetőség merült fel, de a gyilkolósat nyilvánvalóan senki nem vállalta be. Most tehát a szerelőstáb mondjuk egy láncvezető-csere és egy féktárcsa-szabályozás között injektoros üzemmódba vált: kétóránként cumisüvegből fecskendezik az állandó hőmérsékletet biztosító kosárban fetrengő vak macskacsecsemők szájába a kaját, nedves ronggyal polírozzák a tisztogatásra megérett testrészeket, aztán mennek vissza motoridomokat csiszolgatni.
Viszonylag kevés olyan szervizt találni manapság, ahol a polcon a motorolaj mellett gyerektápszer és kecsketej figyel.
A pótmamák azért nem vállalnak felelősséget, ha a kölkek később V4-es hangon dorombolnak majd, de ha túlélik az első heteket, onnantól garantáltan hidegben is pöccre indulnak; egy hónap múlva jöhetnek értük az önként jelentkezők, a gyári fekete fényezésen viszont felárért sem lehet változtatni. Kismacska kipufogóban című kép még nem készülhetett, de ahogy a macskákat ismerem, lesz ilyen is nemsoká.
A fotókat a nevelőszülők készítették.