Zsombor minden korszakát másért szeretem, most éppen az eszével, a kedvességével és a hibátlan logikájával nyűgöz le. Reggelinél megkérdezi, hogy a müzli házi-e és persze, hogy az, mi más lehetne, hiszen azt szereti, sőt a tetejére még mézet is csorgatok, mert az még jobban szereti és a mézes kanalat – bőven hagyok rajta mézet – megkapja, mert szereti. Reggelinél sorolja a kedvenc műsorait: „Hétköznapi tudomány, Gyorsvonaton a felfedezés, Autókereskedők” és próbál rávenni, hogy a reggelihez kapcsoljam be neki a Da Vinci Learninget, mert mostanában az a kedvenc adója, és ha ott éppen valami történelmi dolog megy, akkor a Discoveryt kéri. (Reggelihez azonban nincs tévé, anya szigorú.) Tudom, hogy mi is ludasak vagyunk ebben, mert kinyitottuk „ezt az ajtót”, de a fene se gondolta, hogy ennyire rákattan. Az is meglepetés volt, hogy a névnapján valódi pakkot kapott, az ő nevére címezték – ezúton is ezer hála és köszönet D-nek – és a pakkban egy könyv volt. Dr. Seuss-től a Silly Opposites. Párszor elmondtuk neki, hogy mi van a képek alatt és mellett angolul, majd azon kaptam a fiam, hogy ül a fotelban és nézegeti a könyvet, próbál visszaemlékezni a hallottakra, ajkával próbálja formálni a szavakat, majd odafordul hozzám, hogy „Anya, ezt hogyan kell mondani?” és azon kapom magam, hogy nem állt szándékomban, de angolul tanítom a fiam. Nincs semmi elvárás vagy tudatosság, csak érdekli és a Silly Opposites igazán remek könyv, sőt remek játék. Ezek után már nem is meglepő, hogy olyan beszélgetésekbe is belecsúszunk, amikor a hűtőben fellelhető joghurtok számát illetően nem tudok füllenteni, hiába is gondolom, hogy nagy hirtelen nem kellene két joghurtot betolnia az arcába, mert mindjárt vacsora: – Anya, hány joghurtot hoztál nekem? – Két epreset és egy meggyeset? – Legjobban az epereset szeretem, kérek még egyet! – De akkor nem marad holnap reggelre. – Hármat hoztál. Ennyit! – és mutatja a hármat az ujjain. – Megettem egyet. Ha még egyet megeszek, akkor holnap reggelre marad még egy. Talán erre is valami vasszigorral kellene reagálnom, de imádom és lenyűgöz, hogy hibátlan érveléssel és számolással falhoz állít egy négyéves. Ugyanígy lefegyverez akkor is, amikor leülünk ebédelni, majd az első kanál borsóleves után odafordul hozzám és teljesen komolyan közli: „Anya, ez isteni! Mennyei!” Minap pedig a húsleveshez pucolta meg a sárgarépákat és azóta naponta több kilónyi sárgarépát lenne kedve megpucolni. (Tehát be kell szereznem néhány U-hámozót, mert nagy családi főzéseknek nézünk elébe… Egyszerűen tökéletes ez a gyerek!)
Ezek után nem meglepő, hogy amikor kijelenti, hogy a névnap nem igazi torta nélkül, akkor a névnapján csokitortával várom itthon és a könyv és a (gyerekkézhez tervezett) nyújtófa mellé bekerült az ajándékos zacskóba egy Lamborghini is. Utóbbi az apjának köszönhetően, mert a névnapját megelőző nap nagy sírás volt, amikor a fiam arról mesélt, hogy nem kap jó játékot és amikor arról kérdeztem, hogy mi a nem jó játék, közölte, hogy a társasjáték. Ettől kisebb szívrohamot hordtam ki lábon, arcrezdülés nélkül, mert már beszereztem a karácsonyi ajándékokat és az egyik fő ajándék a „Ki nevet a végén?”. Megértettem azt is, hogy józan felnőtt módján miért tartom feleslegesnek a sokadik kisautót, azonban néha a gyerek szíve vágyának engedni kell. (Tegye fel a kezét az a felnőtt, akinek az álmai és a valóság még sohasem feszült egymásnak és aki úgy gondolja, hogy álmok nélkül lehet élni.) Szóval az apja hősiesen elment autót venni és meg csak akkor nyugodtam meg, amikor a kisautózás után este el kellett mesélnem az új könyveket, pár nappal később pedig a tésztanyújtásnál előkerült az ő nyújtófája és lelkesen dolgozott. (Mégiscsak értek a fiam nyelvén…) Sőt, arra is emlékezett, a szekrény tetején melyik dobozban tartom a karácsonyi kiszúrókat, így lett borzas medve, manó és lekváros róka is. Valamelyik nap levelet is írt a Jézuskának. Leírta és a biztonság kedvéért le is rajzolta, hogy mit szeretne és egészen elvarázsolta a tudat, hogy a Jézuska összeszedte a levelét az ajtó előtt. Azóta is a kért LEGO kerekeket emlegeti, de én gondolni se akarok arra, hogy hány kereke van… Sőt, a dolog igazságához tartozik, hogy nem akármilyen kereket szeretne, hanem olyat, amilyen még nincs neki. Na, olyan meg jelenleg nem szerepel a LEGO kerekek között. És amikor ezt elmagyarázom, előrukkol a minden felülíró érvvel, hogy „De a Jézuska biztosan tud olyat, amilyet én szeretnék!” Jézusom! Mennyire nehéz jó anyának lenni. Még egy faliórát is be kell szereznem karácsonyi ajándék gyanánt. Szépet, jó nagy számokkal, mert a szoros időbeosztás már a gyerekre is rátelepedett. Párszor kellett csak mondani neki, hogy nem lesz mese, ha fél nyolckor nem vagy a fürdőkádban és azóta az idő és az óra izgatja a fantáziáját. Minden fürdés után felhangzik a kérdés: – Anya, ugye nem buktam el a mesét?! – Nem, megyek már! – mondom. – Anya! Hosszú legyen a mese! Ne rövid! Hosszú-hosszú! – kérlel a fiam, majd amikor megkapja a beleegyezésem, hurrá-hurrá felkiáltásokkal ugrál és megy könyvet választani. Olykor azt is érzem, hogy túl szigorú vagyok vele. Főleg akkor, ha más gyerekekkel együtt látom. Zsombor villanyoszloptól villanyoszlopig rohan oviba menet-jövet és ezt a szabályt akkor is tartja, ha a többi gyerek tovább rohan. De anya közben lágy is és anyatigrisként védi a fiát. Már megtanulta, hogy az oviban a fiát bemószeroló kisfiúknak nem szabad hatalmat adni és a kiderült rosszaságokat négyszemközt kell rendezni. (Legyen a gyereknek tekintélye.) Mert azért az nem úgy van, hogy az én fiam ukmukkfukk hátba rúg valakit (nem azt, aki árulkodott, hanem egy másikat), mint egy gonosz kisördög – ennyire ismerem -, ráadásul azt is tudom, hogy már az első naptól kakaskodnak a fiúk és az én szelíd fiam tanulja a keménységet, például amikor az asztal alatti ütögetés hatására leves borul a ruhájára. Szülőként a legnehezebb megtalálni azt a pontot – legalábbis szerintem -, amikor nem sérted a gyereked igazságérzetét, de közben jóra is neveled. Szóval nem hagytam az árulkodást, itthon viszont megbeszéltük, mi előzte meg az adokkapokot és mi követte. Megbeszéltük, hogy a verekedés nem megoldás és jól tette, hogy a csetepaté után bocsánatot kért. Kicsit ügyetlennek éreztem magam, amikor arra a problémára kerestem megoldást, hogy mi van akkor, ha a fiam kezéből kikapják a játékot és nem adják neki vissza. A fiamat azon farkastörvények szerint neveltem, hogy más kezéből nem veszünk ki játékot, csak az árva játék szabad préda… De ezt olyan módon követi, hogy amikor egy kisebb gyereknek odaadja az autóját megmutatni – valóságban megesett egy teljesen ismeretlen kisfiúval -, akkor sem kapja ki a másik gyerek kezéből az autót, ha már nagyon játszana vele és az övé a játék és ő úgy gondolta, hogy csak kicsit mutatja meg. Szóval úgy tippelem, hogy valamelyik ovis társa viselkedését másolta, mert az igazságtalanul elvett játék visszaszerzésére nem tudtam neki hatékony megoldást mutatni, mástól viszont látott. Legnagyobb és legszívszorítóbb kudarcomat viszont a végére hagytam: Zsombor kedvenc műsoraiban sokszor barkácsolnak mindenféle tárgyat. Egyik nap előállt azzal, hogy csináljunk kukkert. Mindenképpen tojástartót szeretett volna hozzá felhasználni, de az a higiéniai küszöbömet nem érte el, ezért alternatívákat kerestünk. Végül papírból csináltuk egyet és a gyerek útmutatója szerint lencséket is vágtunk bele. Sok munka volt, de végül a gyerekem elsírta magát, mert azzal, amit csináltunk, nem lehet kilátni a világűrbe. Sohase éreztem magam olyan cudarul, mint abban a pillanatban.