Egyszerűen jó ötletnek tűnt. Sőt, amióta ismét vidéki lány vagyok, többször voltam a kedvenc kávézómban Pesten, mint amikor mellette laktam. Úgy tűnhet, hogy Budapestről vidékre költözni nagy lépés, de nekem sokkal nagyobb változást hozott az életemben, amikor gyerekem született, illetve nőni kezdett a kis frászkarika és nem annyiból állt a napunk, hogy evett, aludt és bepakoltam a babakocsiba és oda mentünk, ahova én akartam. A fiam – ahogy a gyerekek általában teszik az anyjukkal – átvette az irányítást az életem felett. A napirendünk úgy alakult, ahogyan ő akarta, oda mentünk, ahova ő akart, és azt ettük, amit ő akart. A chilibe nem tettem chilit. Szorgosan asszisztáltam neki a homokozó szélénél, miközben arra gondoltam, hogy mennyi gondolat és agysejt hal meg kielégítetlenül a fejemben. Bántam nagyon, hogy este nem főztem ebédet, mert ilyenkor valamit ki kell találni – nem aranyárban -, hogy a délutáni alvás előtt meleg étel kerüljön a fejlődő szervezetbe. Vidékre költöztünk és rengeteg dolog egyszerűbb lett. Az ebéd csendesen főtt a konyhában, én a teraszon ültem a laptopommal, a gyerek pedig a homokozóban játszott. Ráadásul nem a levegőszennyezettségi adatokkal indítottam a napot. A vidékre költözés hozadéka, hogy lett autóm – a férj, kicsit elnyűtt, de nagyon klassz autóját kaptam meg – és kinyílt a világ. Vége lett a cipekedésnek. Budapest belvárosában nem volt értelme autót tartani, túl drága lett volna, ráadásul mindenhova el lehetett sétálni vagy békávézni, viszont a cipekedés állandó volt. Egy idő után azonban nem nagyon mozdultunk ki a kerületből, mert a délutáni alvásra otthon kellett lenni, így nagyobb kalandokra csak óvatosan vállalkoztunk és találkozókat is a közelbe szerveztem. Egy idő után azon vettem észre magam, hogy semmit sem használok ki a főváros nyújtotta lehetőségekből. Moziba és kiállításra csak akkor megyek, ha anyukám vigyáz a gyerekre, színházba pedig ezer éve nem voltam. Bulizni pedig még annál is régebben. Egyre jobban eluralkodott rajtam az érzés, hogy beszűkít a város, a lehetőségeknek már régen oda. Mégsem én voltam az, aki a vidékre költözést először felvetette. A férjem győzött meg. Meg kellett győznie, mert én láttam, ha még távolabb kerülök anyutól, akkor kevesebb segítségem lesz a gyerek körüli teendőkben.
Zsombor (Fotó: Myreille)
A család számára hirtelen ötletnek tűnt, mert megnéztünk rengeteg belvárosi lakást, majd bejelentettük, hogy vidékre költözünk. Persze, az egész korábban kezdődött, pontosan azzal, hogy elkezdtünk álmodozni egy saját lakásról. Ebből lett az építkezzünk vidéken projekt. Az első érvünk az volt, hogy annyi pénzből, amennyiből tisztességes lakásunk lesz, vidéken felépítünk egy házat. Ezzel párhuzamosan a második, a harmadik és a negyedik érvünk a gyerek volt. Jobb levegő, kert, kertben termelt zöldségek és gyümölcsök. Végső soron pedig szembe kellett néznünk azzal a kegyetlen ténnyel, hogy megöregedtünk. Már nem fontos szempont, hogy a kedvenc kocsmánkból hajnalban egyszerűen hazajussunk még kapatosan is. A péntek egy ideje csak azért izgalmas, mert ha szerencsénk van, akkor hétig, talán fél nyolcig alszik szombat reggel a gyerek és talán nekünk se kell korán kelni…
Tudatosan kerestünk olyan települést, ahonnan 30-40 perc alatt Budapesten lehet lenni, élhető és a telekárak megfizethetőek a mi pénztárcánkhoz képest is. Másfél évig keresgéltünk és végül megtaláltuk azt a falut, amelyről az első pillanatban – a keresgélés elején – kijelentettem, hogy én ide sohase költözöm. Nem volt szerelem, csupán józan döntés, viszont minden nap beleszeretek. Napsütésben, hóesésben, nyakig sárban. A telek sem volt szerelem, a szabad telkek közül az építész javasolta az egyiket és mi hallgattunk rá. Amikor tavasszal megláttam a szamócákat tudtam, hogy jó lesz ez. És jó! Jók a szomszédok, jó az ovi és amióta ovis a fiam többször voltam a kedvenc kávézómban Budapesten, mint azt megelőző 3 évben. Az utak nem olyan jók, de a gyerek ezt nem bánja, mert imádja a pocsolyákat. (Én meg a gyereket, szóval teljes a boldogság!) Zsombor egyetlen bánata, hogy itt nincsenek villamosok, trolik, metrók és kék buszok. Sőt, az is ünnepnap, ha elcsípünk egy fehér buszt. Szerencsére a postásautóra és a kukásautóra menetrendszerűen lehet számítani.
Az én egyetlen bánatom, hogy a net nem olyan jó széles és kábel, mint a városban.
Jófej anyaként a téli szünetben elmentünk Pestre és békávéztunk sokat. A bónusz a karácsonyi díszbe öltözött kettes villamos volt, no meg a vonat.
Pestre vonattal járok, mert a 40 perces út alatt tudok olvasni, kicsit magamra figyelni. Ha dolgozom, akkor teljesen mindegy, hogy egy vidéki házban ülök vagy a vidéki ház kertjében vagy egy belvárosi lakásban. De autóval sem vészesebb a bejárás, csak akkor fogni kell a kormányt. Persze, nyáron füvet kell nyírni, télen havas söpörni, ősszel pedig iszonyú nagy a sár, de a csillagos ég elképesztően szép, akárcsak a felhők.
Egyetlen vicces dolog a vidékre költözésben, hogy a találkozóimat ugyanoda szervezem, ahova korábban, amikor híres francia írókról elnevezett utcákban éltem . Szeretek visszajárni a XIII. kerületbe. A vonatom úgyis a Nyugatiba ér be. Nagyon szeretem, amikor piros vonat jön, az a nagyon szép, mert akkor pont olyan érzésem van, mintha egy nyugat-európai nagyvárosban a belvárosból hazamennék egy külsőbb kerületbe.
Fél éve élünk vidéken és nem bántuk meg, a következő 30-40 évet is itt tervezzük, ha holmi spanyol tengerpart el nem csábít. A fiamnak viszont mindenképpen azt fogom javasolni ha húsz éves lesz, hogy legalább 10 évet éljen Budapesten (Párizsban, Londonban, New Yorkban vagy valamelyik nagyvárosban), mert az ember életében van egy szakasz, amikor a város a nyüzsgésével, a kulturális attrakcióival és csak azzal, hogy megmutatja önmagát, rengeteget ad.
