Anya lettem – Az anyja nevéhez a saját nevemet írom

Két hét, amelynek elejét már elfelejtettem és sohasem akarok rá emlékezni, a többit viszont jól meg akarom jegyezni. Dani megjött, jöhet a Mikulás és a karácsony.   Eredetileg hosszan és részletesen akartam írni-sírni arról, milyen nehéz volt az a hét, amikor Dani született, mert én már hétfőn tudtam, hogy pénteken császármetszéssel jön világra legkisebb fiam és ehhez csütörtökön kórházba kell vonulnom, de ezt a tényt a szűk családon kívül babonából senkinek se mondtam el, inkább maszatoltam. Közben megesett az is, hogy Zsombor kedden és szerdán hányt és nekem egy beteg gyereket kellett itthon hagynom. Nem csak a műtéttől (a katétertől és a gerincbe adott zsibbasztótól) rettegtem, hanem a fiam miatt is aggódtam. Csütörtök reggel, amikor elbúcsúztam tőlük (férjemtől és a fiamtól) a folyosón, rettentően éreztem magam és bőgtem. Belül sokkal jobban, mint ahogy nyeltem az arcomon végigcsorgó könnyeket. A kórház rettenetes volt, bár be kell vallanom, hogy így utólag elég nevetségesen hangzik, hogy a kórházakra azért panaszkodom, mert mindegy augusztusban vagy novemberben szülök, mindig rettentő meleg van. Igen, volt rengeteg rossz dolog a kórházban és életem legrosszabb másfél órája közvetlenül a második császármetszés előttre esik, de amikor a doki egy “Hello Anyu!” felkiáltással odatartotta az orrom elé a fiamat, akit pár pillanattal korábban emelt ki a hasamból, minden más megszűnt és már nem érdekelt, mi történt addig, mi minden rosszat kellett elviselnem, egyszerűen örültem Daninak. Ekkor 2012. november 16-a volt, 9:03 az aneszteziológus szerint, a hivatalos papírok szerint viszont 9:00, így a kisebbik is elérte, hogy 18. születésnapjára egy Doxát kapjon, akárcsak bátyja. Fiamon túl a kórházi túlélést tovább segítette Irénke, akivel ki lehetett alkudni, hogy az érzéstelenítés után 6 órával felkeljek, sőt ki is jött velem a fürdőbe, hátha szükségem lesz rá. De ment minden egyedül és arra végképp nem számítottam, hogy még egy forró levest is kapok tőle, meg annyi szeretetet és figyelmet, amelyet nem is reméltem az egészségügy gépezetében. (A kórházi kosztról egy szót se, bár a zsemle igen jó volt, kellett volna hozzá egy pohár tejföl. Tápláló és erőt adó ételekkel, szerencsére, jól álltam, hála a családomnak.) Felejthetetlen emlék marad – és talán a fiúk egyszer rockbandát is alapítanak, ha már így összehozta őket a sors  – a váci kórház 313-as szobájának többi lakója és anyukájuk. Hihetetlen, hogy csak néhány napra futottak össze útjaink Matyi, Tomi, Barnabás, Dávid, Balázs, Maja és Fanni anyukájával, mert végtelennek tűnt minden perc, amit a kórházban töltöttünk, és közben együtt sírtunk, nevettünk, izgultunk egymásért, támaszai voltunk egymásnak, és remélem, én éppen annyi erőt adtam nekik, mint ők nekem. Fontos okosság, hogy kórházba vonulás előtt, akárhányadik szülés, érdemes átolvasni a szoptatós füzetet, mert szülés után már késő lesz. Dani nem nyitotta rendesen a száját, ezrét ügyetlen voltam és ennek következménye sebes mellbimbó lett. (Rohadtul fáj, aki tudja, hagyja ki!) A sebekre az anyatej a legjobb gyógyír és a levegőztetés. 1 hét alatt tökéletesen begyógyultak. (Remélem, ezzel a kitárulkozással néhány kismama első napjait könnyebbé tettem.)

Dani 4150 grammal és 55 centivel született, és ahogy sejtettem, Skorpió. Szerintem tiszta apja, az apja szerint az orra és a lábujja az enyém. Nem is vitatkozom, én is látom. Az orr vicces dolog, mert nagyi mesélte anyunak régen, hogy csak azért imádkozott, hogy a gyereke ne az ő orrát örökölje. Egyetlen fia, az apám, megkapta az ő orrát, majd megkaptam én – az öcsém bezzeg nem -, én pedig tovább adtam mindkét fiamnak. Nem túl előnyös orr, de remélem, ettől még szeretni fogják. A kedd (csak a kronológia miatt 2012. november 20.) nem volt egyszerű. Én izgatottan vártam a hajnali fürdetést – senki ne kérdezze, miért hajnali 3 és 5 között fürdetik a váci kórházban a csecsemőket, de közel két hétbe telt, mire normál napirendre szoktattam a fiamat a  hajnali bulizásról. A hajnali fürdetés után jött a hőmérőzés, majd a varratszedés, kisvizit, nagyvizit, gyerekorvos, én meg számoltam a perceket, mikor érkeznek értem életem férfijai. Nagyon boldog voltam, hogy végre, most kezdődik hátralévő gyönyörű életem és a kórház már csak  a múlt, amire nem is gondolok. Lelkileg akkor zuhantam meg, amikor a gyerekorvos közölte szívzöreje van Daninak, azaz lyukas a szíve. Persze, hogy elbőgtem magam. – Ja, akkor is bőgtem, amikor megszületett Dani. – Később megnyugtattak, hogy van ilyen, nem akkora a baj, mint én most képzelem. Bepakoltuk a gyerekeket az autóba – van annak bája, hogy a hátsó ülés tele van gyerekekkel – és hazaértünk. Boldogság. Pár órával később észrevettem Zsombor nyakán egy piros pöttyöt. Nem láttam még bárányhimlőt, de tudtam, hogy ez az… És lett sok piros pötty szerda reggelre. Tehát Zsombor bárányhimlős, nem mehet közösségbe, így végtelen energiájával engem szórakoztat. A legdurvább reggel az volt, amikor Dani 1-től 7-ig tartott ébren minket, majd elaludt és pár perccel később megjelent Zsombor, hogy „Jó reggelt!”. A legjobb pillanat pedig az volt, amikor Danit ringattam és Zsombor is bemászott az ölembe. Na, ott mozdulni nem tudtam, de nem is akartam. Két ilyen fiúval csodálatos lesz az élet… tulajdonképpen már most az, csak kicsit nehéz, mert aludnék egy jót, de mindkét fiúnak nagyon nagy szüksége van rám és a maguk módján mindketten kisajátítanának. Ma esett meg, hogy a kisebbiket etetni kellett volna, amihez én jelenleg nélkülözhetetlen vagyok, a nagyobbiknak pedig halálos éhsége volt, amit csak palacsintával lehetett csillapítani és palacsinta sütésre is csak én voltam képes… Úgy sejtem, várnak még rám lehetetlen küldetések, ráadásul Zsombor, aki Danikázza az öccsét, kezdi felfogni, hogy ez a kisgyerek, aki olyan sok időre elrabolja az ő anyukáját, itt marad…