Anya lettem – A nevetés nagyon furcsa jószág

Felnőttként kihívás, hogy igazoljam vagy cáfoljam, amit gyerekként megtanultam. Szülőként roppant felelősség, hogy mit írok gyerekeim tiszta lapjára. Állítólag Dani teljesen olyan, mint én. A szöszkesége és a csodás kék szeme valóban az enyém – tudom, ez öndicséret is, de kit érdekel –, azonban Dani még nálam is akaratosabb, kitartóbb és önfejűbb. Legújabb kedvence a műanyag kanál. Egyszerűen nem tud kiesni a kezéből, nem úgy, mint bármelyik játék. Igen, pontosan azzal szórakozik, hogy huncut – nagyon-nagyon huncut – szemmel leejti és várja, hogy visszaadjuk neki. A műanyag kanál azonban szent. Az a kezéhez ragad és a lehető legjobb rágóka. És ha elveszem, a szája sírásra görbül, óriási könnyek csordulnak ki szöszke szempillái alól. Egyszer anyu is megpróbálta elvenni tőle a kanalat, de a könnyes előadása olyan jól sikerült, hogy két másodperc múlva már ismét a kezében volt a kanál és az arcáról leszáradtak a könnyek. Nagy küzdés számomra, hogy a gyerekeim rákaptak a hisztire, mert a nagyiéknál ez működő érdekérvényesítés, én meg állandóan a házsártos anya vagyok, aki megkövetel, akire nem hat a hiszti és a duzzogás, ráadásul határokat húz és azok betartását el is várja.

Amúgy tombol a nyár. Daninak már két foga van és éppen aznap este bújt ki a második, és ünnepeltük egy két órás éjszakai ébrenlét-bulival, amikor éjfélig sárgabarack chutneyt főztem. Dani jól bírta, én nagyon álmos voltam, de mint egy nagyszerű férfi, ébren tartott. Végül fél háromkor ágyba zuhantam, reggel háromnegyed hétkor Zsombi keltett. Nevettem naiv önmagamon, aki azt gondolta, hogy legkésőbb nyolckor fel kell kelni, mert le kell szedni a maradék sárgabarackot a fáról és ezért még az ébresztőt is beállítottam. A kertezés úgy indult, mint eddig. Zsombor kihúzott minden hagymát és céklát, amit talált, most csak az volt meglepetés, hogy a nagyitól erre felhatalmazása is volt. Zsombor alul szedte a barackot, én fent, a létrán. Zsombiról tudni kell, hogy ő nem az a gyerek, aki meglát egy létrát és felmászik rá. Hajtja a kíváncsiság, de van benne félsz. Amikor annyi idős volt, mint most Dani, Zsombor simán elmászott az ágy széléig, majd megfordult és fenékkel előre ereszkedett le. Dani ezzel szemben semmilyen félelmet nem ismer, bátran belelendül bármilyen ismeretlenbe. Zsombor kacérkodott a létrával, és már bántam, hogy nem jutott eszembe korábban felküldeni, hadd próbálja ki magát barackszedésben, amikor észrevettük az utolsó szem barackot a fán. Odaállítottam a létrát, Zsombor mászott, beakadt egy ágba, majd kicsit félt is – jó erős szél volt -, így némi lábremegés után lejött és hiába kiabáltam utána, elszalad. A nagypapa nevetett. Úgy nevetett, ahogy az én gyerekkoromban is nevettek az öregek: kinevette a fiamat. Feldmár előtt nem gondolkodtam sokat ezen a nevetésen, de most annyira világos volt, hogy ez a nevetés az önérzetnek szól, hogy majd a sértett büszkeség, a szégyen visszaviszi a gyereket a fára. Zsombor igazán meg se hallotta, egyre messzebb futott. Szóltam és nem állt meg. Pedig ezerszer megbeszéltük, ha hívom, oda kell hozzám jönni. Nem jött vissza, tudtam szankció kellene, de másra figyeltem. Valahogy vissza kellene csalni a létrára, hogy ne maradjon benne a kudarc. De a túlzott erőszak sem jó. Hagyjam elfutni, amíg megérik a feladatra vagy hozzam vissza a létrához. (Basszus, milyen nehéz helyesen dönteni!) Kicsit arrébb tettem a létrát és elmentem megkeresni. „Nagyon féltem, hogy leesem” kiabálta nekem. „Igen, nagyon fújt a szél és nem a legjobb helyre tettem a létrát. Gyere, vedd le az utolsó szem sárgabarackot, rád vár.” „Nem, félek!” „Megfogom a létrát, gyere.” És megfogta a kezem és visszasétáltunk. Elmondtam neki mindent, amit a létrára mászásról tudok, beállítottuk a létrát és felment. Láttam rajta, hogy a félelem és a bátorság küzd benne, de felment. Fogtam a létrát és a torkomban dobogott a szívem, neki remegett a térde. Csak elérje, csak ne forduljon vissza, csak jó legyen neki. Kinyújtotta a kezét és már benne is volt a barack. Azt a mosolyt szerettem volna lefényképezni. Főleg büszkeség ragyogott az arcán. Lejött a létráról és megöleltem, megpusziltam. Elmondtam neki, hogy nagyon ügyes volt és bátor és gratulálok neki, hogy meg merte csinálni. „Először féltem, hogy leesek, de nem estem le, levettem.” – összegezte az idei legutolsó sárgabarack történetét. Nem tudom, hogy az álmoskönyv szerint jól vagy kevésbé jól csináltam, de talán nagyot nem hibáztam. Itthon a nagyikának már büszkén mutatta az utolsó barackot, amit ő szedett le és elmesélte, hogy felment a létrára. Miközben ezt mesélem A bagoly, aki félt a sötétben című mese jár a fejemben. Egyre jobban szeretem azt a könyvet. Mindjárt ötéves Zsombor nagyon jól áll a könyvekkel. A Kifli, a viking három meséjét fejből fújja és kétszer elolvastam neki a Nem, nem, hanem-et és ez elég volt, már lapozza és mondja. Daninak is mesél már. Sőt, a Kifli, a vikinget bárkinek elmeséli. A múltkor a vasárnapi ebéd után zendített rá a Minden oroszok krémtortájára és a család szájtátva hallgatta. És nevetett, amikor „sokgombócos gazemberekről” és „Karamell Karamellovics apóról” és a „mazsolahimlőről”mesélt. Később egy fél mondattal, szomorúan megjegyezte, hogy kinevettük. Az apjával azóta azért áll görcsbe a gyomrunk, hogy biztosan jól elmagyaráztuk-e a gyereknek, hogy nem rajta nevettünk, hanem a történeten, mert nagyon szellemes és vicces volt. Tényleg vicces történet és rajongok azért, ahogy meséli. Általában én levegővétel nélkül szoktam végighallgatni, nehogy a legkisebb zajjal megzavarjam és abbahagyja. Azt is most vettem észre, hogy bár Zsombor még mindig nem beszél pontosan, az á hangja kifejezetten palócos, jól ad vissza dallamokat. Egy angol dalt is énekelget „opinit shát, opinit shát”. Arra gondoltam, hogy vinném angol foglalkozásokra, ahol énekelnek, játszanak, szórakoznak. (Minden tippet megköszönök észak Pest környékén.) Korábban úgy gondoltam, hogy 8 éves kora előtt nem kell neki nyelvet tanulni, de a fogékonysága és nyitottsága túl nagy érték ahhoz, hogy ne használjuk ki. Persze, a legvégére hagytam a legjobbat. 4 napig nem találkoztam a fiaimmal, majd amikor megérkeztem, Zsombor az autóhoz szaladt és már mondta is: Anya, nagyon hiányoztál! Úgy örülök, hogy itt vagy! Csendben legyél, mert Dani már alszik! Aztán igazán megnézett és így folytatta: „Anya, mi ez? De szép nyakláncod van! És a körmöd is milyen szép! Olyan szép vagy, mint egy csillag!” Zsombor rengeteget bókol nekem és el is hiszem neki. Legutóbb, amikor fekete nyári ruhát és leggingset viseltem, az apja azt mondta: „Mi van anya, cicanadrág!”, tőle 100 km-re és másfél órával később pedig a fia, az én fiam ezt mondta: „Anya! Nagyon csinos vagy! Olyan szép vagy, mint egy királylány!” Néhány napja magyaráztam Zsombornak, hogy mi a különbség az udvarias és az udvarlás között. Hasonló hangzású szavakat nem mindig használja helyesen és ilyenkor definiálom neki a szavakat. Egy nappal később, amikor mentünk át az úton, megállt egy autó. Zsombor azonnal belekezdett: Udvarias volt. És udvariasnak lenni fontos. Megadni a tiszteletet. – Igen, ügyes vagy! És emlékszel még, hogy mi az udvarlás? – Amikor nőknek bókot mondunk. – Tudsz rá példát mondani? – Szexi vagy!